Amikor azt mondom, hogy tudok vigyázni magamra, azt várom, hogy fogd meg a kezem, nézz a szemembe és azt mond, hogy tudom, de azért itt vagyok, ha mégsem.

- Miért vagy szomorú?

- Mert nem értem a kapcsolatunkat. Néha úgy érzem, hogy barátok vagyunk. Valamikor úgy, hogy többek vagyunk, mint barátok, de néha úgy érzem, mintha csak egy idegen lennék számodra.

Kétféle lány van. Az, akitől felnősz és az, akihez felnősz.

Oda kell, hogy figyelj rám, szeretned kell, éreznem kell, mert máshogy nem tudom visszaadni neked. Azt, ahogy rám nézel, azt ahogy hozzám érsz, mert ha nem érzem, hogy szükséged van rám, nekem sem lehet rád szükségem, vagy ha lesz is, csak fájni fog.

Manipulálunk, szomjazunk a hatalomra, irányítunk, büntetünk, de a tetteinket egyetlen mélyen ülő dolog határozza meg, magányosak vagyunk.

Csak bámultam rá, ahogy feküdt ott és annak ellenére, hogy tudtam, hogy milyen régóta és mennyire szerettem, és hogyan zúzott szét és tett tönkre mindent, amit értékesnek és valóságosnak tartottam, és hogyan vette el tőlem az egészet anélkül, hogy bármi beleszólást engedett volna a dologba. Ennek ellenére és tudván, hogy mennyire nem törődöm módon bánt velem és az életünkkel, amikor fel kellett volna háborodnom és dühösnek kellett volna lennem, nem láttam mást, mint hogy ott fekszik és szeretem.

Kicsit egyedül érzem magam, nem mintha nem vennének körül barátok és nem nevettetnének meg, de akkor is hiányzik valami. Úgy érzem, hogy ugyan, minden jó és minden szép, mégis ez a kellemes érzés párosul valami furcsa hiányérzettel. Nem tőr le, nem rontja el annyira a kedvem, csupán kicsit zavaró. Aztán rájöttem, hogy mi is hiányzik, az ő szeretete. Egy mosoly, egy ölelés, csak nekem, tőle. Már ez is bőven elég lenne, hogy egésznek érezzem a saját, kis, lökött világomat.

- Szerinted, lehet engem szeretni?

- Úgy, mint ennivaló, meg...?

- Úgy, mint szerethető.

- Talán, de te senkinek sem hagyod, hogy megpróbálja.

Abban a pillanatban olyan közel voltam hozzá, amennyire csak lehetséges. Azt akarom, hogy soha ne hagyjon el. Az életem részének akarom tudni minden percben és másnap, és a rákövetkezendő napon. Szükségem van rá, mint még senki másra.

Mindegy, hogy mennyi a testsúlyod, mennyi smink van rajtad vagy hogy hogyan áll a hajad, az igazi olyannak fog szeretni, amilyen vagy.

Hánykolódunk egymás nélkül, de megnyugszunk egymás mellett.

Akarhatnálak foggal-körömmel, de nem teszem. Nem tőled lesz teljes az életem. Másabb lehetne, az biztos, de mégsem feltétlenül rád van szükségem ahhoz, hogy boldog legyek. Aztán meg még is. Lehet, hogy jó lenne veled, meg akarnálak. Lehet, hogy a legjobbat hoznád ki belőlem, erősebbé, különlegesebbé, valami teljesen mássá válnék melletted. De az sem kizárt, hogy összetörnél, elnyomnál, szóval nem tennél boldoggá.

Minél tökéletesebbnek tűnik egy pár, annál inkább gyanakodhatunk, hogy valamit a szőnyeg alá söpörnek.

Megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e arra a pillanatra, ami sokat jelentett nekem, csak egy kis pillanatra, ami valahogy megragadt a fejemben és minden alkalommal megmosolyogtat, ahányszor csak rá gondolok és kiderül, hogy ő nem emlékszik arra, ami nekem még mindig egy kincs. Úgy értem, miért is emlékezne rá, elvégre csak egy jelentéktelen kis pillanat, semmi komoly. De, hát akkor én miért emlékszem, ha ő nem? Teljesen érthető, ő boldog. Miért ragaszkodna a jobb időkhöz, amikor most jobb élete van, mint abban a pillanatban volt? Én mindig megtartom a kis buta emlékeket, mert azok jobbak voltak, mint a jelenlegi helyzetem. Én a múltban ragadtam, míg ő már rég tovább lépett. Ez majdnem olyan, mintha a szomorúság megragadná a bokámat és nem engedné, hogy tovább lépjek. Miért nem tudok tovább lépni?

Minden nő megérdemel egy pasit, aki még akkor is mosolyt tud csalni az arcára, amikor semmi oka nincs rá. Amikor összedőlt a világ körülöttem, amikor mindent elvesztettem, egy mosoly pillanatok alatt rádöbbentett, ami számít, az már ott van az életemben. Szóval, erre képes egy mosoly tőle, visszahoz a jelenbe és segít élni, tovább lépni.

A szerepek, a maszkok nem tudják szeretni egymást. Csak azt szeretheted, akit ismersz.

Bonyolult vagyok? Lehet, pedig valójában nem kell sok. Kell egy hang, ami bármikor megnyugtat. Egy arc, ami mosolyra fakaszt, egy szörnyen borzasztó nap után. Egy tekintet, ami elfeledtet mindent és emlékeztet arra, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy mellettem vagy és biztosít arról, hogy minden rendben lesz, mert olyan nincs, hogy együtt ne menne.

Ne akarj boldogtalannak látszani. Vagy elfelejtetted, hogy mennyi és mekkora boldogságban volt részed?

Ha legközelebb elfelejted, hogy ki vagy, emlékezz rám és arra, hogy szeretlek.

Akármi történik kettőnk között, elalvás előtt mindig te vagy az utolsó gondolatom.

Én is szeretném, mindennel együtt szeretném. Az értelmetlen civakodásokat, a hosszú sétákat, az éjjeli beszélgetéseket, a jó reggelt üzeneteket. Aranyos képeket szeretnék veled, fogni a kezed, vacsorát csinálni neked, kicsimnek hívni, a viccelődéseket, a birkózásokat, a harcokat. Egyike szeretnék lenni azoknak az elválaszthatatlan pároknak, akiktől megkérdezik, hogy ti még mindig együtt vagytok? Mindezt szeretném, veled.

Csak azzal lehet játszani, aki belemegy a játékba.

Ezúttal minden más volt, most ő játszott velem, most nekem fájt. Talán, mert beleszerettem. Igen, ez az oka. Sohasem hittem, hogy játékosból, én is egyszer játékszer lehetek. Eddig mindenkivel csak játszadoztam, csak szórakoztam, kinevettem a szerelmet, mígnem engem is megsebzett. Fordult a kocka, most ő a játékos, ő játszik velem. Azt hiszem megérdemeltem azért, amit másokkal tettem, de akkor is nagyon fáj. Szeretem őt, akármit is tettem másokkal, ez most más. Ő ugyanolyan önző csábító, mint én vagyok. Talán ezért szerettem bele, mert olyan, mint én. Csak ő jobban játszik nálam, ő engem is legyőzött.

Minden kemény nő mögött, egy még erősebb férfi sétál felfelé a lépcsőn, aki elkapja, ha kitörik a sarka. Nem hagyja legurulni, bekötözi a sebeit és biztosítja arról, hogy ha kell, az ölében viszi tovább, de olyan nincs, hogy egyetlen lépcső is megállítsa őket a közös céljuk felé vezető úton.

Ha nincs nő, akkor nincs a reggeli ajj, már megint mit vegyek fel? De viszont nincs az esti na, mit vegyek le sem. Nincs a reggeli 1,5 órás fürdőszoba foglalás, de viszont nincs az esti zuhany alatti csókolózás sem. Nincs a hol voltál és kivel Miért késtél? De viszont nincs az itthon várlak meztelenül, nagyon siess sem. Nincs a minden apróságon való veszekedés, de viszont nincs az utána lévő békülős szex sem. Nincs, amikor az egész lakás női parfümben tobzódik, de viszont nincs az ő illata a párnán, amin alszik. Nincs, amikor bizonyos napokon, csak te lehetsz a hibás, de viszont akkor nincs a kis kifli-nagy kifli összebújás sem. Nincs a van egy szerelmes film a moziban, menjünk nézzük meg, de viszont nincs, akivel a filmeket együtt élhesd meg. Nincs, aki azt mondja, hogy elegem van és gyűlöllek, de viszont nincs, aki szerelmesen a szemedbe nézve kimondja a legszebb szót, szeretlek.

Olyan nincs, hogy jön a tökéletes. Olyan van, hogy kompromisszum kötés, összecsiszolódás, kitartás és nem elengedés.

Egy nő, amíg szeret, mindent megért. Egy hiszti után, szemet huny a butaságaid felett, megbocsátja a kapitális nagy megbántásokat is.

Szereted és kész. Ezen nem változtat semmi, leszakadhat a plafon, jöhetnek az oroszok, mondhat bárki bármit. Vannak érzések, amik nem múlnak el, mert ők csak úgy vannak. Céllal, okkal, nem véletlenül, hogy meddig az pedig jó kérdés. Nem tudsz velük mit kezdeni és akárhová is rakod őket, mindig visszatérnek. Végig kell csinálni, félhetsz tőlük, retteghetsz, elbújhatsz, de nem változik.

Könnyedén sebezhető, néha kiakasztó, többnyire szeretni való és kevésbé érthető, ez vagyunk mi, nők. Ilyenek vagyunk, érzünk reggeltől-estig, a világot is megfejtenénk hajnali kettőkor és ha kell megoldjuk a lehetetlent is. Ha van kiért, akkor kiállunk és nem hagyjuk, hogy packázzanak velünk. Ám mégis előfordul, hogy játszanak velünk, bántanak és fáj, de felállunk, leporoljuk magunkat és mintha mi sem történt volna, tovább tipegünk. Mit számít, hogy feltört a cipő, várnak ránk. Szóval, ezek vagyunk mi. Szentimentálisak, bezárhatatlanok, megfejthetetlenek és végtelenül megfejthetőek.

Ez az egész jóval több annál, hogy jön valaki és azt mondja, hogy szeret és már boldogok is vagytok. Szeressen, de ne kényeztessen el. Fogadja el azt, aki vagy, de motiváljon arra, hogy változz. Segítsen benne, fogja a kezed, de hagyja, hogy te is megfogd az övét. Fogadja el a segítséget. Kezeljen úgy, ahogy megérdemled és ne úgy, mint bárki mást, ha mégis azt teszi, az csakis a te hibád, mert hagytad neki, hiszen csak úgy bánthatnak veled, amit megengedsz másoknak. Tudja, hogy más vagy, mint a többi nő, tudnia kell, mutasd meg neki. Ha pedig képtelen értékelni, akkor fusson, ameddig csak tud, az téged segít.

Ha letudják csapni a kezedről, sohasem volt a kezeden. Egyébként sem kezekről szól ez, hanem szívekről, dobbanásokról meg arról, hogy vannak érzések. Arról, hogy jön, belenéztek egymásba és megőrjítitek a másikat, de valami hihetetlen módon. Ott aztán másnak se szava, se dobbanása.

Szeretnék ragyogni, megint. Úgy, ahogy más ragyogtat, úgy amire nem vagyok képes. Vágyom rá, szeretni, ölelni, érezni, tudni hogy szeret, nagyon. Közben meg nem, menekülnék, harcolnék ellene, kihagynám, átlépném, elengedném, mert félek, hogy csak mindent elront. Közben meg tudom, hogy aki szeret, csak jót akar. Inkább erősebbé, színesebbé, boldogabbá, ragyogóbbá, legyőzhetetlenné tesz.

Te akkor is láttál, amikor láthatatlan voltam.

Amikor két ember megismerkedik és flörtölnek, elvannak egymással, az egy jó játék. Aztán egyszer csak eljön az a pont, ahonnan már nem játék az egész és azon kapod magad, hogy szívvel-lélekkel benne vagy és már félted azt, amid van, amit kaptál.

Nem csak szóban lehet a másik tudtára adni, hogy szereted, hogy fontos neked, hanem a zavaroddal. Egy pirulással, néhány esetlen szóval, a viselkedéseddel. Amiből a másik pontosan tudja, hogy zavarban vagy, amit úgy imád, mert ettől bájos vagy, csodálatos és megható.

Mondhatom, hogy nem érdekelsz és mosolyoghatok közben, de ha mélyebbre néznél, tudnád hogy egy világ omlik össze bennem.

A képem a tökéletes esküvőről folyton változik. Egyik nap fehér rózsát akarok, másnap liliomot. Először egy hárfást, aztán egy vonósnégyest. Csak egy valami állandó és az te vagy.

Jól eljátszunk egymás érzéseivel, érzéketlenül szeretjük egymást, jókat bunkózunk egymással, de a szemünk elárul mindent. Tudom, hogy szeretsz. Tudod, hogy szeretlek, de előbb-utóbb valamelyikünk feladja.

Ha valaki nem tesz meg érted legalább annyit, amennyit te érte, akkor nem ő az igazi.

Azért, mert nem tartott örökké, nem jelenti azt, hogy nem érte meg.

Egyszer az életben rábukkansz arra, akiért mindent hátrahagynál, aki mindenki előtt van, aki a józanságot elveszi tőled, aki szétszed, szétszakít, beléd mar és átölel, akivel a poklot és a mennyországot egyszerre járod meg, aki miközben tép, aközben simogat, miközben mar, aközben csókol. Életedben egyszer találjon rád egy ilyen szerelem, mert meg kell ismerni ezt az érzést.

Amikor valakit ennyire szeretünk, a rossz sokkal rosszabbnak, a jó viszont sokkal jobbnak tűnik.

Ha veszi a fáradtságot, hogy bosszantson, az azt jelenti, hogy még mindig fontos vagy neki.

Megbocsátottam neked mindent, nem haragszom rád. Szeretlek annyira, hogy ezeken túllépjek és tartom a kapcsolatunkat annyira fontosnak, hogy ne nehezítsem a szívem ezekkel.

Soha nem akarlak elveszíteni, érted? Soha. Téged szeretlek a világon a legjobban, bár tudom hogy sokszor nem mutatom ki, bár sokszor megbántasz és rossz nekem. De, ha belegondolok az egészbe, mindig csak a jó dolgokra emlékszem, folyton az jár a fejemben, hogy mennyire jó volt veled és ezek a pillanatok számítanak nekem, és ilyenkor érzem, hogy mennyire is szeretlek. Tudom, hogy mennyi bajt okoztál és igyekszel jóvátenni. Viszont soha nem tudnálak elengedni, te vagy a mindenem és szeretnék veled még rengeteg olyan pillanatot átélni, amire olyan jó érzés visszagondolni.

Volt itt minden dráma, de én az a fajta lány vagyok, akinek egy vígjáték az álma.

Reggelig maradnék, mert rendes akarnék lenni és a számodat is elkérném, de aztán a kocsiban első dolgom lenne kidobni az ablakon és két hétig kereshetnéd magadban a hibát, ami nem lenne jó, mert a hiba az bennem van.

A különbség a tetszik, a szeretem és a szerelmes vagyok kijelentések között annyi, mintha azt mondanád valamire, hogy per pillanat, egy kis időre és mindörökké.

Lassan már nem merek boldog lenni, mert eddig akárhányszor boldognak éreztem magam, mindig történt valami rossz.

Félek a világtól és attól, hogy valaki megfoszt tőled. Félek magamtól, hogy majd hagyom, hogy az esetleges boldogságodban bízva átnyújtalak másnak, hogy te abban hiszel, hogy nem tehetsz boldoggá, én meg abban, hogy erre éppen én nem leszek képes. Jobban félek tőled, mint hinnéd, hogy majd elrontom, hogy összetöröm, hogy megsértelek és elhagysz.