Eldobtad őt. Eldobtad azt a lányt, aki bármit és mindent megtett volna érted. Eldobtad azt a lányt, aki mindenét neked adta és bízott benned. Eldobtad azt a lányt, aki mindent beleadott, hogy ott lehessen neked. Eldobtad azt a lányt, aki elküldött magától mindenki mást, mert bebeszélte magának, hogy nem bízhat bennük. Eldobtad azt a lányt, aki az egész világot benned látta. Eldobtad azt a lányt, aki keresztül ment a poklok poklán, hogy veled lehessen. Eldobtad azt a lányt, aki hajlandó volt várni, ameddig csak kellett, csak hogy a tiednek hívhassa magát. Eldobtad azt a lányt, aki még mindig akart téged, miközben te semmiként kezelted. Eldobtad azt a lányt, aki hónapokat töltött reménykedve, hogy ti ketten végül együtt lesztek. Eldobtad azt a lányt, aki sokáig fent maradt, azon izgulva, hogy vajon jól vagy-e. Eldobtad azt a lányt, aki továbbra is annyi mindent megtett érted, még ha tudta is, hogy semmit nem kap cserébe. Eldobtad azt a lányt, aki nem hallgatott azokra, akik rosszat mondtak rólad. Eldobtad azt a lányt, aki a világon bármit megtett volna érted. Eldobtad őt és tudod mit? Most elveszítetted.

Nincs olyan, hogy igazi. Szerintem, olyan van, hogy jön valaki és működik a kémia. Azt érzed, hogy érte képes vagy változni, lenyugodni, simulni, nő lenni, anya lenni, lassítani, adni, szeretni, ölelni, csókolni, harcolni, boldogan és egy percig sem gondolkozol közben azon, hogy megéri-e. Hogy mi van, ha csak játszik veled. Mi van, ha ő is bántani fog, ha ez is fájni fog. Lesz olyan férfi, akinél ez meg sem fordul a fejedben, hiszen a fájdalom nem lesz opció. Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz nehéz. Ó, dehogynem. De minden áldott nap az fog a szemeitek előtt lebegni, hogy megéri csiszolódni, mert együtt a legjobb.

Néha hajlamosak vagyunk kétségbeesni, amikor a személy, akivel törődünk, elhagy, de az az igazság, hogy ez nem a mi veszteségünk, hanem az övé, mert ő veszti el azt az embert, aki soha nem mondott volna le róla.

Nem szeretem, ha van időm gondolkodni. Olyankor mindig elkeseredem.

Egyszer letagadom, máskor bevallom, hogy őt imádom.

Leginkább attól félek, hogyha sikerül is egyszer túl lépnem rajtad, minden emberben téged foglak keresni. Utánozhatatlan és pótolhatatlan vagy. Megijeszt a tény, hogy hiába kereslek, nem talállak majd.

- Furcsa ez a helyzet, mert én még szeretem őt és nem akarom elfelejteni.

- Mi ebben olyan furcsa?

- Ettől függetlenül szabadulni akarok a fájdalomtól. Attól a fájdalomtól, amit akkor hagyott hátra, amikor úgy döntött, hogy nem akar velem lenni.

- Nagyon szereted?

- Az életemnél is jobban. Soha nem lesz már más, az olyan lenne, mintha megcsalnám, mintha hűtlen lennék hozzá.

- Nincs igazad. Attól még, hogy övé a szíved, szerethetsz mást. Mikor együtt voltatok, a barátaidat akkor is szeretted, csak nem úgy. Fogsz még mást is szeretni, csak nem annyira és ha ő úgy dönt, hogy szüksége van rád, belátja hogy hibázott, te majd visszafogadhatod. De addig is meg kell próbálnod tovább élni. Hidd el, rá fog jönni, hogy kellesz neki.

- De mikor?

- Lehet, hogy holnap, de az is megeshet, hogy csak évek múlva. Ezért nem szabad megállnod. Élj tovább, ismerj meg új embereket, hiszen csak így jöhetsz rá arra, hogy tényleg ő kell neked.

Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre. Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy túltedd magad rajta, lehetetlen, felfoghatatlan, elképzelhetetlen. Nem akarsz túl lenni rajta, miért is akarnál? Nem maradt neked más, csak ez. Nem kellenek a kedves szavak, nem érdekel, hogy mit gondolnak vagy mondanak mások, nem akarod tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. Ők nem te vagy, igaz? Ők nem érzik azt, amit te. Az egyetlen dolog, amit akarsz, az amit nem kaphatsz meg. Elment, nem jön vissza, senki sem tudja, hogy milyen érzés. Senki sem tudja, hogy milyen az, hogy kinyújtod a kezed és megérintesz valakit, aki nincs ott és nem is lesz. Senki sem ismeri ezt a betölthetetlen űrt. Senki, csak te.

Néha, azt hiszem, hogy neked is fáj, de aztán rádöbbenek, hogy csak magamat áltatom.

- Sokkal nyugodtabb életem lenne melletted.

- Lehetett volna, csak te nem ezt választottad.

Úgy hiszed, hogy csak velem lehetsz boldog, én meg sokszor úgy, hogy csak veled nem.

Hallgass, ne mondj nekem inkább egy árva szót sem. Nem akarom, hogy újra hazudj nekem. Tudod miért? Mert elhinném.

Ne nevezzük életnek azt, ami valójában csak fájdalom.

- Honnan tudod, hogy vége van?

- Talán, ha azt érzed, hogy sokkal inkább az emlékekbe vagy szerelmes, mint abba a személybe, aki előtted áll.

Ne aggódj, hiányozni fogsz neki. Ő elcseszte és te semmiképpen nem csináltál semmit rosszul. Ő hibázott, nem volt elég okos, ha okos lett volna, rájött volna, hogy minek mondott búcsút, de nem volt az és most elment. Ne hívd fel azzal, hogy hiányzik, még csak azért se hívd fel, hogy halld a hangját és utána letedd, ne tedd ezt. Nem ő hiányzik neked, hanem az, ami régen volt. Egy nap vissza fog térni, ő lesz az, aki felhív, hogy elmondja, hogy minden este hiányoztál neki. Meg fogja kérdezni a barátaidat, hogy még mindig érdeklődsz-e iránta. Most rajtad a sor, hogy azt mond: a tiéd voltam és te mindent összekavartál. Most pedig keress mindig okokat arra, hogy boldog legyél nélküle. Ne üzenj neki, ne írj hozzászólást neki, ne beszélj vele. Csak mosolyogj rá és emlékeztesd arra, hogy egy tökéletes lányt engedett el.

Könnyű a ruháidtól megszabadulni és valakivel szexelni, mindenki így csinálja. Viszont valaki előtt őszintén megnyílni, megosztani vele a gondolataid, félelmeid, reményeid, vágyaid, ilyen érzés valójában meztelennek lenni.

A levél minden sorában éreztem a fájdalmát. Az ő fájdalma pedig kihívta az én fájdalmamat, megint ott tartottunk, ahol régen, bántottuk egymást.

Annyi mindent nem kérdeztem még meg tőle és annyi mindenről nem beszélgettünk. Másfelől viszont úgy érzem, nagyon is jól ismerem, mindig ismertem, anélkül hogy mindent részletesen elmesélt volna magáról.

Bevallom őszintén, hogy mindig attól rettegek, hogy egyszer elmész. Elhagysz, mintha sosem szerettél volna, mintha sosem bíztál volna bennem. Félek, hogy minden egyes közös emléket magad mögött hagysz, lelkifurdalás nélkül. Elfelejted, hogy milyen volt, amikor velem voltál, boldogan, felhőtlenül nevettünk, még ha nem is volt rá okunk. Nem te és én volt, hanem mi. Félek, hogy elfelejted, hogy milyen csodát hoztunk létre azzal, hogy szeretjük egymást.

Mielőtt feladnád, gondold végig, hogy idáig miért tartottál ki.

Olyan ez az érzés, mintha szárnyakat adnál nekem, de azt mondanád, hogy tilos repülnöm velük.

Meg lehet-e úgy bocsátani, ha nem kérik a bocsánatodat?

- Írj neki.

- Nem fogok, neki kell utánam jönnie.

- Akkor elveszíted.

- Nem, ha ő nem keres, akkor mindketten elveszítettük egymást.

Te csak akkor vagy jól, ha engem szenvedni látsz.

Nem tudom, hogy mikor leszek a régi. A lány, aki mindig mosolyog, aki mindenkit kedvel és akit kedvel mindenki. Talán, ha egyszer végleg kisétálsz az életemből megtalálom újra magam. Lehet, hogy ez kell nekem ahhoz, hogy újra önmagam lehessek.

Csak tudnám, hogy minek töröm magam annyira azért, hogy jó legyen. Mindenemet odaadnám, ha igyekeznél, de nem tudom miért, nem nekem kéne, hanem neked.

Amikor veled találkoztam, akkor értettem meg a szerelmes dalokat és azt, hogy a szerelmesek miért táncolnak egymással. Akkor értettem meg a csókolózást és azt, hogy ez a legszebb dolog. Megértettem, hogy az emberek miért sírnak, amikor összetörik a szívüket és hogy miért menekülnek el mindenki elől, amikor a szívük darabokban áll, mert szükségük van egy kis térre, hogy rendbe hozzák az eltűnt szerelmük hangjával és az emlékekkel. Végül újra összerakják, hogy aztán valaki újra összetörhesse. Amikor veled találkoztam, akkor értettem meg, hogy az egész élet miről szól és hogy az emberek miért maradnak fent késő este valakire gondolva.

Tudod, te vagy a titokzatos srác és ez tetszik, de a titokzatossággal titkok is járnak.

Én talán a közönségességet utálom a legjobban egy férfiben. Nincs is annál rosszabb, amikor az ember gyönyörű ábrándjait, egyetlen közönséges, ocsmány mondattal a földbe tiporják és milyen lesújtó a felismerés, hogy a sármos kis pofi mögött nincs más, csak tömény arrogancia és egoizmus.

Együtt alszunk el, együtt ébredünk, egymás mellett markunkban tartjuk életünket, néha sírunk, néha nevetünk, néha örülünk és néha szenvedünk, de összeolvad lassan az életünk, mert együtt alszunk el és együtt ébredünk.

Eddig mindig azt mondtam, hogy nem érdekel, ha nem törődsz velem, hogy az a sok fájdalom, amit okoztál, már kioltott bennem minden érzést irántad. De, tegnap óta tudom, hogy ez nem így van. Őrülten szeretlek és tudom, hogy szeretsz és azt is tudom, hogy nem tudod kimutatni, csak ha melletted vagyok.

Van, aki mellett nem tudsz elmenni, képtelenség, meglátod és egyszerűen érzed, hogy köze van hozzád. Nem tudod a hogyant, csak érzed azt, hogy a tiéd, hogy hozzád tartozik és az életedbe.

Minden jó kapcsolatban van egy vágyakozó és egy elfogadó. Az egyik vágyakozik valaki után, aki felette áll, a másik pedig elfogad valakit, aki rangján aluli.

Egész életemben azt akartam, hogy büszke legyél rám. Minden döntésemnél, minden sikeremnél, minden kudarcomnál az jutott eszembe, hogy mit gondolsz rólam. Szerintem, elég jól csináltam a dolgokat, tudom mi az élet, tudom mire voltunk képesek. Azt is tudom, hogy milyen igazságosnak lenni, mi a helyes és mi a tiszteletreméltó. Hogy akarom-e, hogy elfogadd ezt, támogass és büszke legyél rám emiatt? Igen, akarom. De, ha nem akarsz az lenni, akkor engem most már nem érdekel. Talán most először, tudd hogy ma volt az utolsó alkalom, hogy úgy beszéltél velem, ahogy. Szeretlek, de ha nem tudod ezt elfogadni, ha nem fogadod el a döntéseim, akkor többé nem látsz.

Néha túl sokat várunk el mástól, pusztán azért, mert mi megtennénk annyit érte.

- Mit csinálnál, ha meghalnék?

- Ha meghalnál, én is meg akarnék halni.

- Hogy velem lehess?

- Igen, hogy veled lehessek.

Van, hogy ezt egészen másképp képzelem el.

- Nem akarok választani, mert ha meg kellene tennem, az eszem mellett döntenék.

- Miért?

- Mert azt nem lehet összetörni.

Lehet, hogy tévedéseink határozzák meg a sorsunkat. Ha nem hibáznánk, mi alakítaná az életünket? Ha sosem térnénk le az útról, talán sosem lennénk szerelmesek és nem lennénk azok, akik vagyunk.

Valahányszor magamra hagyott egy pillanatra, a magány lesben állt, éles karmait belém meresztette és amikor már majdnem megfulladtam, ő akkor toppant be és mentett meg engem.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek.

- De én jobban.

- Én viszont örökké.

Tártad már ki mind a két karod valaha és csak forogtál körbe-körbe? Nos, a szerelem is valami ilyesmi érzés. Minden és mindenki azt sugallja, hogy állj meg, hagyd abba mielőtt elesnél, de te akkor is folytatod.

Előfordul, hogy az, akit nem változtathatsz meg, végül megváltoztat téged.

Tegnap túl közel volt, ma túl messze van.

Senki sem tökéletes, minden kapcsolaton rengeteget kell dolgozni és ha egyszer megtaláltad azt az embert, akit igazán, szívből szeretsz, nem számít, ha nem érti, hogy miért akarsz valamit csinálni, elég ha kész támogatni a választásodat, még ha a miértet nem is fogja fel egészen.

- Nem olyan egyszerű, mint ahogy gondolod.

- Hanem, milyen?

- Ez nem így működik.

- A szerelem, nem vita tárgya.

- Szerintem, minden lehet vita tárgya.

- Nem, a szerelem nem. Nem, mert a szerelem az egy titokzatos játék és ez benne a szép. Olyan, mintha fejest ugranál egy medencébe, amiről nem tudod, hogy sekély-e vagy mély. Persze, ha sekély, akkor megsérülsz, még le is bénulhatsz nyaktól lefelé. Viszont, hogy ha mély? Érted? Fejest ugrasz a hitbe, bízol a másikban, feltétel nélkül átadod magad. Erről szól az élet. Ismered a vásári játékokat, ugye? Tudod, hogy egyet-kettőt nehéz megnyerni, de olyan is van, amit mindenki megnyer, mert ez a különbség a szerelem és a szex között. A szex az a játék, ahol mindenki kap egy kicsi ajándékot, senki nem megy haza üres kézzel és a szerelem az, amelyiket nagyon nehéz megnyerni. De, ha sikerül és te viszed haza azt az életnagyságú, kitömött rinocéroszt, az sokkal jobb érzés, mint megnyerni azt a vacak kis műanyag kulcstartót. Ez a szerelem.

Nem a szerelemtől félek, hanem attól, hogy elmúlik.

Ha nem tudtam volna a testem minden sejtjével, hogy szeret annyira, amennyire én szeretem őt, feltétel nélkül, visszavonhatatlanul és hogy őszinte legyek, irracionálisan, sosem lettem volna képes felkelni a földről.

A boldogság egy állapot, ami addig tart, amíg hiszel benne. Jön, ha hívod, de ha félsz tőle, eltűnik az életedből. Nem mintha olyan messzire menne, ott lesz ő mindig körülötted, csak lehet, hogy nem fogod észrevenni. Tenni kell érte, hogy meglásd. Elfogadja, ha nem törődsz vele és azt is, ha befogadod. Ő ilyen, feltétel nélkül létezik, de neked kell hinned benne. Ha nem fogadod el, ha nem foglalkozol vele, nem fogod érezni.

Mindenki azt mondta, hogy úgy is jön más, találsz jobbat, lesz aki jobban fog szeretni, lesz aki figyelembe fog venni. De nem. Nekem ő jött, nekem ő a legjobb, engem ő szeret a legjobban és ő figyel rám a legjobban.