Csak a szemed nézem, felfal, kíváncsiskodik, simogatva végigpásztáz és közben magamat látom benne. Már nem riaszt meg. Már nem vagyok szégyenlős sem, nem takarom el se a bokátlan lábam, se a konyhás néni karom, de még hasamat sem, mert tudom, hogy így szeretsz, az apró hibáimmal. Ezekben látod meg a szépségem, mert talán nekem a hibáimban rejlik az is. Egy puszi ide, még egy oda, libabőr fut a karokon és már a szemeid is mosolyognak, tudod is meg érzed, hogy mi a jó nekem. Szeretem már, ha nézel. Szeretem látni, amit érzel a szemedben, az arcodon.

Veled akarok lenni, hallgatni téged, beszélni hozzád. Hallani akarom a nevetésed és ölelni téged, amikor akarsz. Melletted akarok ülni, ugyanazt a levegőt szívni, mint te, ugyanazt az életet élni. Így akarok felébredni rád minden reggel, örökre. Akarlak.

Az esküvő egy ünnep, nem egy előadás. Ha a nap végére azzal kötötted össze az életed, akit igazán szeretsz, minden rendben ment.

Aztán majd itt leszel vagy én ott. Teljesen mindegy, csak veled. Hozzám bújsz, játszol a hajammal, én pedig simogatom az oldalad. Boldog leszel és én is. Csak fekszünk, egymás lélegzetét figyelve. Aztán megcsókolsz. A pillangók pedig táncra kelnek a gyomromban.

Csak egy világ van és akik szeretik egymást, találkoznak benne újra és újra. Találkoznak, elbúcsúznak és elmennek. Aztán újra találkoznak és újra elmennek, újra meg újra, míg elérkezik az idő, amikor nem kell megváljanak egymástól többé.

Ha a döntés elkerülhetetlen, jobb ha gyorsan hozzuk meg, hogy maradjon időnk azzal foglalkozni, ami majd a döntéssel együtt jár.

Nem szabad kimondatlan szavakat hagynunk magunk után.

Akárhányszor elveszítem a hitem, mindig jön egy pillantás, ami elhiteti, hogy tudok érezni. Hogy van olyan, hogy új esély, új szerelem és igen, csalódás is. Lehet, hogy most kiszakad a szíved a helyéről, de tudod csak most kell átvészelned. Csak ma, csak holnap, csak azután. Idővel elfelejted, idővel jobb lesz és majd eljön a nap, amikor megérted, hogy miért nem a nem. Hogy jobbat érdemeltél tőle, de nem hittél benne, mert akkor úgy gondoltad ő a legjobb. De tudod, az élet mindig mindent jobban tud és ha egyszer majd visszahozza a múltad, bizony megmutatja, hogy ő tényleg jól döntött és irányította a szálakat, te meg döbbenten bámulhatsz magad elé, mert tényleg, ha akkor mosolygott volna így rád, te lettél volna a legboldogabb a világon, de ma már nem elég. Változunk és felejtünk. Amibe ma belehalsz, holnap már nem fáj.

Nem az a szerelem, ha el tudod képzelni magad valakivel, hanem ha nem tudod elképzelni magad nélküle.

Ha valóban szeretek, ha valóban szerelmes vagyok, természetesen nem mondhatom, hogy három évig szeretni foglak. Csak azt mondhatom, hogy szeretlek és ennek megfelelően élhetek.

Az élet egy nagy szerepjáték. Mindannyian játsszuk az általunk választott karaktert és csak egy dolog van, ami kizökkenthet minket a szerepünkből és az nem más, mint a szerelem. Mikor jön valaki, aki az első perctől kezdve átlát rajtunk, az ő szemében az álarcunk lehull és megsemmisül. Csupán az igazi énünk érvényesül, ha akarjuk, ha nem és ez az, ami néha annyira megrémít minket, hogy legszívesebben hanyatt-homlok menekülnénk, de hamarosan rájövünk, hogy nélküle nincs értelme az életünknek.

Egy nap tudni fogja. Tudni fogja a születésnapod, a csillagjegyed, a szüleid nevét. Ő tudni fogja, hogy hány éves voltál, amikor megtanultál biciklizni, hogy hány háziállatod volt és hányszor gyűlöltél iskolába járni. Ő tudni fogja a szemed színét, a hegeidet, a szeplőidet, a nevetésed vonalait. Ő tudni fogja a kedvenc könyved, a kedvenc filmed, a kedvenc édességed, a kedvenc színed és dalod. Ő tudni fogja az álmaidat, a félelmeidet, a kívánságaidat és a gondjaidat. Ő tudni fogja az első szívfájdalmadat, az álom esküvődet, a problémákat a szüleiddel, és hogy mikor vannak a hisztis napjaid. Ő tudni fogja az erősségeidet, a gyengeségeidet. Ő tudni fogja a rossz szokásaidat, az arckifejezéseidet. Ő tudni fogja, hogy eszel, hogy csókolsz és milyen a karjaidban megfeledkezni magáról. Ő tudni fogja, hogyan érzed magad nélküle és tudni fogja milyen az, amikor utána sírsz. Ő tudni fog mindent és tudod mit? Még mindig szeretni fog.

Azóta pedig ő lett a másik felem, aki vezetget és biztat, aki épít és nem rombol, a lekvárszív a pirítóson, a bajusz a reggeli kakaó után, meg a kispárna nagyobbik fele. Napról napra és egyre jobban fonódik össze az életünk, és talán érte vagyok a leghálásabb.

A másik felem, akihez a lelkem odahúzott egy novemberi hűvös éjszakán. Aki azóta, kihúzta a zsebéből a belépőjegyét és az én kezembe csúsztatta. Olyan képeket mutatott nekem a világból, amikről álmodni sem mertem volna. Olyan lappangó lényt ébresztett fel bennem, amire senki más nem volt képes. Kézen fogott, átölelt, puszit nyomott a fejemre. Amikor azon a novemberi éjszakán ott ültem mellette és vállára dőltem, nem értettem mi történik. Hallgattam egy belső hangot, ami azt kalapálta, hogy maradj vele, maradj mellette. Ő lesz az, aki meg fog védeni. Ő lesz a másik feled.

Tartozol, de te mégsem bánod, mert ennek a tartozásnak nincs mértéke, nincs lejárati ideje. Nem pénzben, nem aranyban mérik, egészen másban, talán mosolyban vagy szívdobbanásban, mert ez a legszebb tartozás. Mert nem valakinek tartozol, hanem valakihez. Hozzá tartozol.

Senki sem úgy boldog, ahogy valaha elképzelte. Már az is boldogság, ha nem boldogtalan.

A szerelem olyan erővel tud összekötni két embert, mint ahogyan semmi más ezen a világon.

Egy ideig futni fog utánad, de elérkezik majd a nap, amikor abbahagyja a kis körök futását körülötted. Túl fog rajtad jutni és pontosan ebben a pillanatban, azt fogod kívánni, hogy bárcsak hagytad volna, hogy elkapjon.

Utálom, hogy nem tudlak utálni.

Onnan tudjuk, hogy valami fontos nekünk, ha félünk, hogy elveszítjük.

Egyszerűen belefáradtam abba, hogy rád várjak.

Tudom, hogy nehéz valaki olyat találni, mint te, de remélem, valaki olyat is nehéz találni, mint én.

Attól még, hogy őrzöm a képed, nem azt jelenti, hogy szeretlek. Hanem, hogy akárhányszor ránézek, eszembe jusson, hogy még egy ilyen hibát nem követek el.

Eltelt néhány hét és túléltem minden napot, egyiket a másik után. Több százszor mondtam, hogy igen, jól vagyok. De egyszer sem éreztem igazán. Mégis elhitettem mindenkivel és lassan már én is elhiszem. Csak egy kis idő kell még. Egy kis idő, hogy gyógyuljanak a sebeim. De ne aggódj, egyszer majd talán tényleg igaz lesz ez az átkozott mondat, egyszer majd.

Minden szakítás olyan, mintha most csinálná először az ember.

Ami egykor boldoggá tett, most megsirat.

Együtt kezdtük el, de te rontottad el.

Akkor, amikor benne voltatok már tudtátok, hogy ez csak eddig tarthat és nem tovább, mert túlságosan ég. Bizony az, ami túlságosan nagy tűzzel lobban fel, ugyanolyan hamar ugyanannak a tűznek a martalékává válik. A tűztől pedig sokan félnek, megégetni magukat, fájdalmat érezni, sebeket szerezni senki sem szeret. Úgyhogy abban a pillanatban, ahogy véget ér a varázslat, már próbálják is kiverni a fejükből azokat a pillanatokat, amikért élünk. Lehetetlenbe vágják a fejszéjüket, mert bizony, ha valaki hatással van rád, azt nem tudod csak úgy kiverni a fejedből, akármennyire is kontroll alatt akarod tartani az életedet. Eljátszhatod, hogy megy, de eszedbe fog jutni. De, tudod mit? Azt is el kell fogadni, hogy valamiben ennyi van.

Elgondolkodsz azon, vajon ő is így tépelődött-e, mielőtt összetört téged? Te akkor válaszokat akartál, de nem kaptál. Most válaszokat akarsz adni, de nem tudsz. Valakinek mindig fáj. Vagy te törsz össze vagy összetörsz valaki mást.

Senki nem fog annyira szeretni, mint én tettem.

Amikor nem tudsz úgy elmenni mellette, hogy rá ne mosolyogj. Pedig eltervezed, hogy nem fogsz. Amikor eltervezed, hogyha rád ír egyetlen mosolygós fejet sem fogsz neki írni és egy kedves szavad sem lesz hozzá, de amikor rád ír a szíved majd kiugrik a helyéről, remeg az összes testrészed és teleírod az egész beszélgetést vigyorgó smile-kal. Amikor eltervezed, hogy végre elfelejted, de aztán éjszaka vele álmodsz vagy másnap találkozol vele és kezdődik minden elölről. Vagy, amikor meghallasz egy zenét és elkap a dejavu érzés, mert ez az a zene, ami szólt, amikor mellette ültél. Vagy éppen mikor sétálsz az utcán, elmész egy hely mellett és beleborzongsz az emlékekbe, és nem érdekel senki más. Ha egyetlen emberrel sem tudnál rajta kívül elképzelni még egy ölelést sem. Fogadd el, hogy igenis szükséged van rá.

Nem tudom, hogy hogyan csináljuk majd végig, hogy látlak-e valaha újra. Valamit őrizni fogok magamban mélyen, amit soha nem veszíthetek el, ami nem kophat el, amit nem fest feketére semmilyen tinta. Valamit, ami láthatatlan. Valamit, amit minden egyes pillanatban éreztünk azóta, hogy megláttuk egymást.

- Miért kell mindig abban a pillanatban elmenned, amikor a legjobban szeretném, hogy maradj?

- Mert akkor szeretnél leginkább megtartani valamit, amikor a legbiztosabb vagy benne, hogy elveszíted.

Sírást elfojtani, hogy erősebbnek tűnj, az egyik legnehezebb dolog.

A rózsaszín köd elillant, felébredtem.

Kerülöm a tekintetét, ahogy keresztülvágok a helyiségen, végig magamon érzem, de kényszerítem magam és nem viszonzom a pillantást. Nem szabad egymásra néznünk. A legkisebb villanás is túl egyértelmű lenne. Az egész világ leolvashatná arcunkról a titkot.

Nem marasztallak, nem vagy különleges. Csak nekem voltál az.

Meg kell törnünk a hétköznapokat, kell egy olyan rendszer, amit végig viszünk az életen. Mindegy, hogy vallásosak vagyunk-e vagy sem. Én nem érzek különbséget a születésnapok, a karácsony, a húsvét vagy a valentin nap között. Egyszerűen szükségesek. Valami boldogság illatot csempésznek a napjainkba, valami titokzatosságot. Persze, csak akkor, ha hajlandóak vagyunk jól csinálni. Képesnek kell lennünk adni és elfogadni, sokszor csak a másik jelenlétét, a lelkét. Szeressük egymást az év összes napján, de némely napokon nyíljunk meg még jobban és erre fel kell készülni előre, hogy teljesen odaadhassuk magunkat a másiknak.

Tudom, hogy lehetne jobb is. Lehetnék például boldogabb, hogyha megtanulnám, hogy lehetnél kevésbé fontosabb.

Nehéz elképzelni, hogy tudná éppen az a férfi begyógyítani a sebeimet, aki okozta őket.

Reményt adtál élni, szeretni, mosolyogni. Rájönni, hogy milyen lényegtelen és felesleges sok minden, hogy nem számít mások mit gondolnak rólunk, úgysem valós. Arra, hogy úgy érezzem sosem szabad feladnom, menni, menni és mennem kell tovább, mindent beleadni, nem összeomlani, bármi is történjék, erősnek maradni akkor is, amikor a legnehezebbnek tűnik. Te segítettél rájönni arra, hogy én ki is vagyok, milyen erős is vagyok valójában és ezzel reményt adtál úgy igazán élni is. Amit köszönök és amiért nagyon hálás vagyok.

Néha azért szeretlek, aki vagy, néha pedig pont annak ellenére.

Nem tudunk megváltoztatni másokat, de hatással lehetünk rájuk. Soha nem szabad elválasztani ennek a kijelentésnek az első felét a másodiktól.

A szerelem az, ami miatt a legvégletesebb dolgokat követjük el. Ez az az érzés, amely képes valódi magasságba emelni és mélységbe taszítani bennünket, amely képes megváltoztatni minket.

Erős karjával védelmezően átölel. Nyelve az enyém köré fonódik, számomra eddig ismeretlen forróságot ébresztve a testemben. Nem csupán csókolózunk, ez már szerintem sokkal több.

Minden lépéssel, amit teszek, hozzád jutok közelebb.

Játszd velem a legszebb társasjátékot. Játssz velem boldogságot, mert egyedül nem tudok. Mert nélküled nem tudok, mert nem lehet. Mert a boldog játékhoz két ember kell. A játékszabály egyszerű, csak adni kell, a szívünket, egymásnak. Mindig adni, mindig kapni. Így válik egész életünk egyetlen nagy játékká. Játssz velem.

Közel hozzád, mégis távol tőled, de mindig melletted.

Két megtört, csonka ember voltunk. Most eggyé váltunk. Soha senki nem fog úgy megérteni engem, mint ő. Soha senki nem fogja úgy megérteni őt, mint én és soha senki nem fog változtatni ezen. Egybeolvadtunk és kovácsoltunk magunkból valami erősebbet, valami jobbat.

Reggel, miután felébredtem, te voltál az első gondolatom a gőzölgő kakaó felett. Mára már részem lettél, szeletke jóságom a mindennapokra vagy talán még annál is több. Ablak redőnye alatt szökik be a szürke fény, meredten bámulom a tv pirosan világító gombját, visszafelé számolom a napokat, mikor látlak újra, mikor minden mozdulatban szeretlek rejtőzik. Benne lapul a meghajtott papírszívekben, amiket az inged zsebébe teszek nap, mint nap. A szoros ölelésekben egy hosszú nap után, kócos hajunkban és az elszakad övemben, még most is rejtély mi történt vele. Szóval várok, most csak csendben, ágyban üldögélve nézem odakint a dermedt fákat, hogy veled még átfagyni is jobb odakint, mint egyedül lenni idebent. Hogy minden találkozás kiszakít a valóságból, de minden elválás visszaránt. Pedig lassan megtanuljuk kizárni a külvilágot, rebellisként ölelni egymást a tömegben. Csak lennél már itt és nevetnél bele a csendbe itt körülöttem.