A felejtés nem nehéz, csak nem mindegy, hogy melyik oldalon állsz, te akarsz felejteni vagy téged akarnak elfelejteni.

Emlékszel a mosolyomra?

Mindig, amikor rád gondolok, emlékeztetnem kell magamat, hogyha beszélni akartál volna velem, akkor tudtál volna.

Látod, ez lett belőled is, szavak. Pedig tényleg hiányzol.

Ostobán ragaszkodtam az elképzeléseimhez, én akartam megmondani, hogy mi lesz a legjobb neked és az lett a vége, hogy csak megbántottalak. Újra meg újra, mélyen megbántottalak. Most már nem bízom magamban. Legyél boldog a magad módján, mert én csak elrontom, ha a fejem szerint akarom csinálni.

Tudnod kell, hogy hol van az a pont, amikor nincs tovább. Mikor már nincs mi, csak te meg én. Külön, külön.

Túl fiatal vagyok ennyi szomorúsághoz.

A szerelem a legerősebb érzelem és ezért a legveszélyesebb is.

Rájöttem, hogy semmi másnak nincs értelme az életben, mint hogy veled legyek, hogy figyeljelek és várjam, miféle tökéletes őrültséget csinálsz legközelebb.

Egy bizonyos idő után megtanulod, hogy a szerelem is változik, hogy a kapcsolataid már nem olyanok, mint régen. Észreveszed, hogy máshogy éled meg a dolgokat és máshogy viselkedsz. A kamaszkori hisztik már eltűntek, a kislánykori álmok már olyan messziek. Már okosan és bölcsen szeretsz. Az eszeddel irányítod a szíved. Először megijedsz, mert azt hiszed ez nem szerelem. Aztán rádöbbensz, hogy ez a valóság: te nem vagy királykisasszony, a herceg pedig nem érkezik fehér lovon. Az apád nem uralkodó, nem kastélyban élsz és sárkányok sincsenek. Viszont találtál valakit, aki akár kimondott szavak nélkül is érezteti, hogy egyedülállónak, különlegesnek tart. Akinek látod a szeme csillogásából, hogy mit gondol és akkor hirtelen tényleg hercegnő leszel, az ő kis hercegnője.

Ő olyan neked, mint valami drog. Én is látom, hogy most már nem tudsz nélküle élni. Már késő, de én egészségesebb lettem volna a számodra. Nem kábítószer, én lettem volna a Nap, a levegő.

- Néha akkora szemétláda tudsz lenni.

- Akkor tökéletesen összeillünk, mert te meg többnyire egy első osztályú hárpia vagy.

Az a legnagyobb fájdalom az életben, amikor az ember szeret valakit és nem tud vele élni.

Nem volt tökéletes, semmi ilyesmi. Nem volt a tündérmesék szőke hercege vagy mit tudom én. Időnként igyekezett olyan lenni, de akkor szerettem a legjobban, ha nem erőltette.

Szomorú vagyok, mert tudom, annak ellenére, hogy a közös emlékeink örökké az én tulajdonomban lesznek, a jelenben és a jövőben már sose kapom meg tőled újra ezt a boldogságot. Szomorúvá tesz, hogy nem jutott nekünk több, hogy nem kaptunk több közös percet az élettől.

Végzetes szerelem, ismerni a hibáit és a rossz oldalait annak, akit szeretünk és mégis tovább szeretni.

Lehet csak úgy egy kicsit is szerelmesnek lenni. Nem minden szerelem jelenti a nagy, lángoló szenvedélyt.

Lehet, hogy azért maradtok együtt, mert egyikőtök sem tudna találni egy másik embert a világon, akivel ilyen édesen tudnátok kínozni egymást. Ha mindketten mazochisták vagytok, akkor ez egy remek helyzet.

A kapcsolatok sosem szűnnek meg tisztán. Mint egy értékes váza, szétzúzódnak, aztán valaki összeragasztja a darabokat, megint törés, megint ragasztás, megint és megint, míg végül a darabok többé már nem illeszkednek egymáshoz.

Nem tudok változtatni azon, ami vagyok és azon sem szeretnék változtatni, ami te vagy. Csak azt akarom, hogy mi ketten azok legyünk, akik vagyunk, együtt.

Félelmetes, hogy mennyire el tudnak vakítani bizonyos érzések. Nevezhetjük szerelemnek, kötődésnek, bárminek. Eltöltesz valakivel több időt és nem látod. Aztán egyszer csak elmúlik a varázs és te meg csak állsz ott, mint akit pofán vertek vagy inkább egy üllővel fejbe csaptak. Jézus Mária, valóban ezt az embert szerettem, kedveltem, akartam, fogtam a kezét, simogattam? Tényleg? Csakugyan? Komolyan? Mert akkor már a hideg valóság áll veled szemben, a misztériumoktól mentes, lecsupaszított tény és nem tudod eldönteni melyikőtök a nagyobb barom: ő? Vagy te, hogy ennyire nem láttad őt valójában.

Kevés kivétellel egyszerűen képtelenek a nők egyedül lenni. Ezért ragaszkodunk egy romlott kapcsolathoz vagy egy hűtlen férfihoz, esetlegesen egy unalmas tökkelütötthöz és megyünk bele olyan románcokba, amelyekben nem is érezzük igazán jól magunkat.

Az a gond a naivsággal, hogy az embernek el kell veszítenie ahhoz, hogy rájöjjön, egyáltalán volt neki.

Azon igyekszel, hogy mindenki mást boldoggá tegyél, de engem nem érdekel más. Én téged szeretnélek boldoggá tenni.

Mi az, hogy szerelem? A rózsaszín ködfelhőben üldögélő, remegő gyomorral föld felett járó, mindig vigyorgó mámorító érzés? Másmilyen nem lehet? Olyan, amikor reálisan látod és éled az életed, amikor hiányzik, ha nincs veled, de igenis szeretnél külön, magaddal is lenni? Amikor nem elvakultan, csorgó nyállal figyeled a másikat, hanem csak szimplán, tisztán és megfontoltan? Amikor érzed a szeretetet, a vágyat, kívánalmat az irányába, de nem perzsel fel a tűz? Ezt nem szerelemnek hívják? De, szerintem igen. Minden ember, minden életszakaszában, minden kapcsolatában máshogy szerelmes. Ugyanolyan nem lehet, ugyanazt nem érezheted. Minden érzés egyszeri és megismételhetetlen.

Ha egy nő dühös, az azt jelenti, hogy szeret. Mert, ha egy kapcsolatban a nő már nem kiabál veled, akkor cseszheted. A közöny a nők halálos csókja.

Te voltál a minden. Veled terveztem a jövőmet, érted éltem, érted lélegeztem, érted vert a szívem. Te ezt egy perc alatt leromboltad. Elvettél mindent, ami szép volt, elvetted a szerelmem, a szívem, a reményeim, az álmaim. Kisétáltál és én itt maradtam, egyedül, összetörve. Most nem tudom, hogy hogyan tovább, hogy látlak-e még, hogy fogsz-e még szeretni valamikor. Csak kérdések vannak a fejemben és fájdalom a szívem helyén. Még mindig szeretlek. Hiányzol, de elengedlek, mert el akartál menni. Én várlak, örökké.

Várod vagy elvárod. Nem mindegy. Ha önző vagy, elvárod. Ha szereted, várod. Ha önző vagy, elvárod a szeretetét, a figyelmét, a törődését, a gyengédségét, türelmetlenül. Ha szereted, várod a szeretetét, a figyelmét, a törődését, a gyengédségét, türelmesen.

Engedd el azt, aki nem tesz boldoggá. Tudd beismerni, ami nem működik. Bocsáss meg neki a döntéséért, a hibáiért és magadnak mindenért, amit tettél vagy nem tettél kettőtökért.

- Elhagylak, elmegyek.

- És ezt csak így? Minden előjel és szó nélkül?

- Te is tudod, hogy volt előjel, te is tudod, hogy ez régóta húzódik.

- Igen, voltak gondjaink, de ez nem egy futó románc, egy pár hónapos valami. Ez egy hosszú kapcsolat. Nem kéne beszélgetnünk? Nem kéne megoldást találnunk?

- Értsd meg, én nem bírom tovább, fuldoklom. Most megyek.

Dühös vagyok, mert kihasználtál. Dühös vagyok, mert olyan sokat bántottál. Dühös vagyok, mert hittem, bíztam, akartam, reméltem. Dühös vagyok, mert most fáj, csalódtam. De tulajdonképpen nem rád vagyok dühös, hanem magamra, mert hagytam, hogy így alakuljon. Hogy ilyen sokáig kitartottam értelmetlenül. Viszont már tudom, hogy soha többet nem horgonyzok le olyannál, aki kevesebb, mint amit megérdemlek. Te pedig menj utadra, elengedlek.

Van az a pillanat, amikor el kell engedned. Igen, fáj. Igen, nehéz, mert megszeretted. Mindennel együtt és minden ellenére. Fáj, mert tudod, újra egyedül leszel. De hagynod kell, ha nem érzed magad mellette teljesnek, ha nem adja meg azt, amire vágysz. Ha könnyet csal a szemedbe nap, mint nap. Hagyd menni, ha nem tesz érted, kettőtökért semmit. Ha nem érdeklődik. Mert mindezeknek egyetlen és nagyon fájó oka van, hogy ő nem szerelmes. Valljuk be, ha ő nem szerelmes, akkor te sokkal jobban egyedül vagy vele, mint nélküle.

Már megint elhitted. Már megint rád mosolygott, szépen nézett és talán még két szép szó is elhagyta a száját. Te meg persze megint áltatod magad. Reménykedsz és elmeséled magadnak az összes tündérmesét, felidézed a kedvenc romantikus filmjeidet, és regényeidet, és novelláidat. Pedig nem. Továbbra sem, mert ez a valóság. Ezek pedig a tények.

Szeretem azt a nőt, aki melletted lettem, de téged nem.

A szeretlek szó ellentéte nem a gyűlöllek, hanem a szerettelek. Így, múlt időben.

Többet jelentett nekem, mint egy barát. Azért nem bírtam sehogy se elbúcsúzni tőle, mert szerelmes voltam belé. Szerettem, sokkal jobban, mint kellene és mégsem eléggé.

Ösztönösen tudtam, hogy ez a szakadás, amely tegnap keletkezett a szívemen, egész életemben fájni fog. Mostantól ez is hozzám tartozik. Idővel majd könnyebb lesz, legalábbis így szokták mondani. De engem nem érdekelt, hogy begyógyítja-e majd a sebemet az idő vagy sem.

Rideg lettem én is. Hogy miért? Azért, mert aki rideg, annak nem tudnak fájdalmat okozni.

Jellemző rám, hogy távol tartok én mindent és mindenkit. A férfi, aki itt volt, ő nem kellett, elhagytam. Ugyanakkor annak, akivel sose találkozhatok, neki odaadnám a teljes szívem. Így szép, veszélytelen.

Dobd el, ami visszahúz, nem számít mennyit ért.

- Beszélnünk kell. 

- Beszélnünk kell? Oké, beszéljünk. Beszéljünk arról, hogyan mondtad azt, hogy szeretsz, mielőtt kisétáltál az életemből vagy arról, hogyan hazudtál a szemembe. Vagy arról, hogyan fordítottál hátat nekem, amikor a legnagyobb szükségem volt rád. Mi történt az örökkével? Elegem van abból, hogy így kezeltél és te beszélni akarsz? Nos, lehet én nem. Néha jobb, ha a szavak kimondatlanok maradnak.

Az én hibám, elvégre én mondtam, hogy nekem csak az számít, hogy te boldog legyél és ez így is van. Csak mindig reméltem, hogy velem leszel boldog.

Furcsa dolog, hogy valaki úgy is meg tud bántani, ha csak hiányzik.

Hogyha igazán kellettem volna, még mindig itt lennél.

Amikor azt kérdezed, hogy miért vettem olyan mély levegőt, némán hallgatok, mert nem mondhatom el azt, hogy nem tudok nélküled élni. Talán az a mély levegő könnyebbé teszi elviselni a fájdalmat, amit akkor érzek, amikor tudom, mégis nélküled kell élnem. Talán egyszer elfogadom, egyszer majd azt tudom mondani, hogy nekem ez így is jó, őszintén, belenyugodva, de tudod, amíg látom az arcodat a mosollyal, amit csak én láthatok, valahogy mindig egy picit darabokra törik a szívem.

Soha ne fuss olyan után, aki nem tesz érte, hogy utolérd.

Rád várni olyan, mint esőre várni aszályban, hasztalan és időrabló.

Levenném az álarcom, hogy láthasd a valódi arcom, de mondd, mégis minek, ha téged nem érdekel? Minek mutassam a szemem olyannak, aki nem tud olvasni belőle? Hogyan is tudnál olvasni belőle? Hogy is várhatnám el, hogy megértsd, amit mondani akarnék, ha hallani sem akarod? Minek is szóljak egy szót is, ha te úgy is másnak hallod, amit mondok? Másnak akarsz látni, másnak ismerni. Hát tedd azt. Képzelj el valakit a helyembe, alkoss magadnak egy képet. Én meg életre kelek. Talán lesz valaki, akit érdekel a mondanivalóm és meg sem kell majd szólalnom. Lesz, aki érteni fogja, amit a szemem elmesél.

Megérinted, talán csak éppen hogy. talán a bőrötök nem is ér egymáshoz, csak a karokon lévő pici szőrszálak simogatják egymást. Mégis érzitek. Mégis csodálatos érzés, nyugalom, bizalom, szeretet árad rajtuk keresztül egymás felé. Hihetetlen erő van benne, hihetetlen érzések szabadulnak fel ebben az aprócska érintésben és megnyugszol. Ebben a pillanatban megáll körülötted minden. Nem beszéltétek meg az érintést, mégis mindketten tudjátok, hogy kell. Érzitek, hogy nem tehettek mást. Muszáj, mert érezni kell a másikat, így is. Mert lélekben egyek vagytok és a test követi a lelket.

Minden szerelem a fejünkben kezdődik és végződik.