Ami a legjobban fáj, nem az, hogy nincs többé. Ami igazán fáj, hogy emlékszel, hogy ott volt, de aztán idővel már az emlékek sem fájnak.

Ha hozzád van kötve, akkor akármit is csinálsz, úgyis visszatér.

Már tudom, hogy soha többé nem foglak látni. Nekem lett igazam, elvettek tőlem. Könnyen vehettek el, mert sohasem kellettem igazán neked, hiába szerettelek, hiába foglak szeretni mindig is olyan szerelemmel, amilyen csak egy van az életben. Az én szerelmem kevés volt ahhoz, hogy megváltoztasson téged és amikor majd belátod, hogy kár volt engem elengedned, akkor már késő lesz.

A múlt elmúlt, még akkor is, ha meghatározza a jelent.

Már nem vagy az nekem, aki voltál. Már másnak vagy az. Számomra egy férfi lettél a sok közül, valami hiányzik belőled, bár tudnám, hogy mi az. De lehet, hogy csak az a baj, hogy már nem szeretsz, nem ragyog rám a lelked, ezért számomra is érdektelenné váltál. Csak azt nem tudom, miért vagyok ilyen csalódott. Talán, mert adtál egy nagy pofont az egómnak, hogy még rám sem lehet örökkön-örökké várni.

A szeretet nem múlhat el, megmarad. Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy az idő majd begyógyítja a sebedet. Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad.

Ha tudnád, hány jól alakuló dolgot rontottál el életedben csupán azért, mert a türelmetlen és számító énedre hallgattál, aki nem bírja, ha nem történik semmi, megdöbbennél.

Ha nem tudom elfelejteni, csak még jobban fog fájni. Amikor eszembe jut, akkor minden visszajön. Eszembe jut, hogy minden szava, minden érintése csak hazugság volt és minél többet foglalkozok vele, annál jobban fáj.

Három kérdés van, amire egy nőnek igennel kell válaszolnia, mielőtt elkötelezné magát. Az első kérdés, hogy mindig tisztelettel bánik-e veled. A második, hogy ha tudod, hogy húsz év múlva is éppen olyan lesz, mint most, akkor hozzámennél-e feleségül. A harmadik pedig, hogy általa jobb emberré válhatsz-e. Ha találsz valakit, akivel kapcsolatban mindhárom kérdésre igen a válasz, szerencsésnek érezheted magad.

Nem fogjuk egymást keresni, mert valahányszor a te számodat hívnám, ott lesz bennem a dac, hogy ha én nem hiányzom neked, akkor miért is keresselek és te sem fogsz hívni, mert már nem lesz jelentősége a nevemnek a telefonodban. Ott leszünk egymás múltjában, nézzük majd az ajtót, de nem fogjuk újra kinyitni. Nincs miért, ebből nem lesz sem happy end, sem még egyszer szerelem, semmi. Egy ideje már nem voltam benne a tegnapjaidban és a holnapjaidban sem leszek többé, mert rájöttem valamire, ami eddig is ott volt az orrom előtt. Te nem akarod, hogy benne legyek.

A szeretlek és az én is nem ugyanaz.

Igen, szerettelek én is, mindennél, mindenkinél, önmagamnál is jobban. De te megölted a szerelmemet azon az estén a tekinteteddel, ahogy rám néztél és a szavakkal, amiket kimondtál.

Kevés lehangolóbb dolog van az életben, mint végignézni, hogy elmegy az az ember, aki épp elhagyott téged. Figyelni az egyre növekvő távolságot köztetek, amíg nem marad semmi, csak az üresség és a csend.

Az elviselhetetlenül borzalmas képeket elzárom az agyamnak egy félreeső, sötét zugába, ami napról napra zsúfoltabb lesz.

Nő vagyok, képes vagyok magamnak is ellentmondani.

Én soha egyetlen férfin sem tudtam önerőből túltenni magam. Ehhez mindig csapatmunka kellett. Kellett egy új férfi, aki miatt szenvedhetek, csak akkor tudtam túltenni magam az előző okozta fájdalmon.

– Nagyon rossz az emlékezeted.

– Csak azt felejtem el, amire nem akarok emlékezni.

Ha egy nő azt mondja, hogy semmi baj, akkor az azt jelenti, hogy nagy a baj. Ha egy nő azt mondja, hogy nagy a baj, akkor az azt jelenti, hogy nagy a baj. Ha egy nő azt mondja, hogy nem vicces, akkor jobban teszed, ha nem nevetsz.

Próbálom elképzelni a búcsút. Azt, ahogy majd utoljára csókolom meg és utoljára kapaszkodom a karjába, utoljára szorítom az arcomat a mellkasához, hogy érezhessem az illatát, de nem tudom elképzelni vagy nem tudom felfogni, vagy csak egyiket sem akarom. Már a gondolatra is párás a szemem és kapar a torkom. Nem tudom, mit fogok mondani, csak azt, hogy zokogni fogok. Szégyentelenül, mindenki előtt, ha kell, a buszmegálló kellős közepén. Már, ha eljutok odáig. Talán itt fogok elbúcsúzni tőle, a ház előtt, talán a szobájában. Nem tudom, hol és hogyan. Csak azt, hogy sokáig fogok még nézni utána, azután is, hogy eltűnt, hogy végleg elment és hirtelen nem tudok majd hová lenni, mert az egyetlen biztos pont hiányozni fog az életemből. Nem marad majd bennem semmi más, csak a hiány.

A szerelem olyan, mint a kábítószer. Először eufóriába esel és teljesen átadod magad az érzésnek. Aztán másnap többet akarsz. Még nem váltál függővé, de annyira jólesett az az érzés, hogy azt hiszed, ura tudsz maradni a helyzetnek. Ha két percre eszedbe jut a szeretett lény, három órára elfelejtheted. De aztán szép lassan rászoksz és teljesen függővé válsz. Ekkor már három óráig gondolsz rá és csak két percre tudod elfelejteni. Ha nincs a közeledben, ugyanolyan rosszul érzed magad, mint a drogos, aki nem kapta meg az adagját és ahogy a drogos képes lopni, és megalázni magát, hogy megkapja, amire szüksége van, te is bármit hajlandó volnál megtenni a szerelmedért.

Azt hiszed, hogy elvesztetted, pedig csak elengedted.

Szerettelek. Úgy szerettelek, ahogy nem tudok és nem is akarok szeretni többé.

Vannak fejezetek, amelyeket éveken át le akarunk zárni. Erőszakkal kitörölni, eldobni, nélküle élni. De néha egyszerűen lehetetlen. Előmászik mindenhonnan, követ. Amikor már azt érezzük, hogy minden rendben, hogy túl vagyunk rajta, akkor bekúszik egy illat vagy valaki a buszon a nevét suttogja mögöttünk. Azt hiszem, egy év telt el. Nem találtam olyat, aki a nyomába érhetett volna. Megtanultam a hiánnyal élni, fél szívvel dobogni.

Nekem az fáj, hogy mindennél jobban szeretlek, miközben mindennél jobban gyűlölnöm kellene téged.

A lányok hamarabb megtanulják, mi az az érzés, mint a férfiak, hogy mi a gondolkodás.

A párja mellett is lehet nagyon egyedül az ember, kínlódhat is sokat, többet akár, mint ha egyedül lenne.

Akkor tud a helyére kerülni a sérelem, ha megértem azt, hogy ami fájt, miért történt.

Aki másba beleesik, magának ás vermet.

Reggel van. Ketten fekszünk az ágyban és a legcsodásabb látvány vár most rám, tudom. Kellemes ez a pillanat, mert tudom, hogy mindjárt megpillantom. Még élvezem a várakozást, nem kapkodom el. Ízlelgetem magamban az érzést, hogy milyen csodás lesz. Mindjárt kinyitom a szemem és a világ legszebb látványa fogad, a te arcod.

Lehet rosszul is szeretni. Igen, lehet. Ha úgy szereted a másikat, ahogyan neked jó és nem neki. Ha nem figyelsz rá, nem nézed azt, hogy mire vágyik, mit mond a lelke, mi okoz neki jó érzést és lehet, hogy te egészen mást akarsz adni neki. Ölelést kézfogás helyett, szavakat csend helyett, szomorúságot mosoly helyett. Igen, ez a titok, meghallgatni a másikat és figyelni rá. Meglátni, hogy mire van szüksége és azt adni neki. Ez a szeretet, a jó szeretet.

Az ember néha azért szereti a párját, mert sikerül úgy viselkednie vele, ahogy másokkal nem szokott, de mindig is így szeretett volna.

De nem fájt. Vagy fogalmazzunk úgy, nem fájt eléggé. Komor és kietlen volt, hiányzott belőle az, amiért élni érdemes. A tüzek, a cirógatások, a csókok, a viták, a szerelem és a vágy.

Meghívlak egy kávéra vagy egy sétára, egy beszélgetésre. Igen, meghívlak. De nem kávéra, nem sétára, nem beszélgetésre, sokkal többre. Az életre akarlak meghívni.

A kapcsolatunkon tűnődöm, már amennyire ez az lehet. De hát annak kell lennie, mert ez valami, valami nagy és fontos, ami fölött nem szabad elsiklani. Különös érzés kapcsolatnak nevezni, mert semmi sem normális benne. Semmit sem teszünk úgy, mint mások, nincs benne semmi rendszer, semmi kiszámíthatóság, csak őrültségek egész tömkelege és szeretet. Talán azért nem tudok helyesen cselekedni, mert szeretem.

Lassan megértem, hogy mit érzek. Persze, mindig egy lépéssel lemaradva.

- Tönkreteszlek. 

- És én hagyom.

Megtaláltál, amikor senki más nem keresett.

Imádom nézni, ahogy alszol vagy hallgatni az egyenletes légzésedet. Imádom az illatod és a hangod. Imádom, ahogy jössz-mész a házban vagy neszezel a konyhában. Imádom, ahogy hozzám bújva olvasol vagy tv-t nézel. Imádom, hogy telerámoltad a fürdőszobát a kenceficéiddel és hogy kiszorítottad a ruháimat a gardróbból. Imádom, hogy itt vagy, hogy egyáltalán vagy nekem.

- A szerelem veszélyes.

- Ha tudod, hogy veszélyes, annál nagyobb becsben tartod és annál jobban igyekszel megóvni.

Teljes szívemből szerettelek, minden szavammal és tettemmel, a mosolyommal, az életemmel. Szerelmesen szerettelek minden órában és percben, minden másodpercben. Nem azért, ahova tartozol, ahogy kinézel vagy amit birtokolsz. Azért szerettelek, mert te voltál nekem a minden, az a részem, ami úgy éreztem, hogy mindig is hiányzott belőlem. Boldog voltam veled, már csak attól boldog voltam, hogy léteztél, hogy itt vagy velem.

- Szerinted, mi a szerelem?

- A szerelem egyszerűen csak egy elektromos hiba az emberi idegrendszerben.

Nekem nem kellenek ígéretek vagy túlzó szavak. Pontosan látom, ha nem igaz. Nem kell, hogy minden percben rajtam járjon az agyad. Tedd a dolgod, éld az életed. De, amikor újra találkozunk, add nekem a maximumot. Beszélj, érj hozzám, csókolj, perzselj a tekinteteddel, égess a simogatásoddal. Már türelmes vagyok, nem sürgetek semmit. Várok, akire érdemes, akiért megéri harcolni. De ugyanezt a kitartást szeretném érezni a másik oldalról is. Nem baj, ha nem, akkor megyek tovább. Már megtanultam, hogyan kell elengedni azt, aki nem érdemes a figyelmemre. Már erős vagyok. Tisztában vagyok önmagammal, a hibáimmal és az értékeimmel egyaránt. Ismerem a céljaim, a vágyaim, az elvárásaim, az értékrendem. Ezek szerint megyek és harcolok. Viszont már nem elvakultan, bármi áron. Csak és kizárólag azért, aki szintén hajlandó értem tenni. Megadom az időt, a teret és a lehetőséget is. Csak rajtad áll, hogy mit kezdesz vele és hogy tőlem megkapod-e ugyanezeket.

Hiányzol, napról napra egyre jobban, a beszélgetések és te magad. Hiányzik, amikor este már alig bírtam nyitva tartani a szemem, de te még nem köszöntél el, így maradtam, csak neked írtam és csak miattad volt jó kedvem. Igaz, sokszor veszekedtünk, de akkor is hiányzol az életemből. Néha azon gondolkozom elmondom, de mivel semmit nem változtatna a helyzeten, nem teszem és mivel nem tudom nagyon a szavakat sem megváltoztatni, így egyhangúnak és átlagosnak tűnik, de hiányzol, nagyon.

Amikor veled vagyok, teljes a világom. Amikor megérintelek, értem az élet értelmét. A tiéd vagyok.

Nem akarok rád várni. Nem akarok úgy felkelni, hogy gondolkodok, reménykedek, hogy most jó lesz. De nem tudok elszakadni tőled, ez az egyik ok, amiért nem tudlak kiverni a fejemből és csak a képedet tudom nézni, de nem akarlak többet látni.

Nézd, könyörögni nem fogok. Már nem. Elmúltak azok a percek, órák. Ha nem kellek, nem kellek. Megyek tovább. Nyitott vagyok, esélyt adok, de nem örökké. Nem vagy az, akinek többet kellene adnom, mint bárki másnak. Ha nem tetszem, ha nem akarsz teljes valómban, ha nem teszel értem, értünk, akkor menj, hagyj, lépjünk tovább. Nincs értelme olyanért küzdeni, ami nem éri meg, aki nem érdemli meg. Tudom, hiszem, látom, hogy mindig jönnek újak és egyszer meg fog érkezni az életembe az, akiért nem kell küzdeni. Aki vágyni fog rám. Akinek nem kell a figyelméért játszanom. Aki pont olyannak fog szeretni, amilyen vagyok.

Még érzem magamon az illatát, mégis vágyom vissza az ölelésébe, mert a hiánya máris utolért. Nem tudom, hogy fogom ezt túlélni. Nem tudom, mi lesz, amikor elfogynak a napok. Az utána következő űr rémisztően ásít felém fekete szájával. Félek, szörnyen félek. Úgy, mint még soha.

- Majdnem, hogy mindig rossz vége lesz.

- De csak majdnem. A majdnemet hívják reménynek.

Az emberek nem tudják megérteni, hogy lehet valakit szeretni, aki nem érdemli meg. Csak hát az a helyzet, hogy a szerelemben nincs érteni való, úgy van és kész, nem lehet ellene tenni.

Bennem csak te létezel.