- Ennek rossz vége lesz.

- De legalább az eleje jó lesz.

Sosem kérted, mégis te vagy az, akiért megváltoznék.

A boldog befejezések már réges-rég nem léteznek.

Én egy normális, felnőtt kapcsolatra vágyom. Olyan társra, aki a gyermekeim apja lesz és a társam, akár egy életen át. Akire számíthatok, akinek számítok és aki rám is számít, bármi is történik vele. Aki számol velem. Aki egyenrangúnak gondol, de aki mellett gyenge nő lehetek. Akire felnézhetek, mint egy igazi férfire, minden szempontból. Akit inspirálok. Aki mellett élményekkel gazdagszom. Aki mellett kiteljesedhetek, mint nő, pár, barát, szerető, a gyermekeink anyja és egyáltalán az élet minden területén. Mert bármennyire is lerombolódtak az ilyen fajta álmaim, bármennyire is nehéz tervezni már, de én akkor is hiszek még a csodákban.

- Azt hittem, hogy továbbléptem.

- Igazából sosem lépünk tovább. Minden, amit tehetsz, hogy találsz mást, akire gondolhatsz helyette.

Bárcsak ne félnél megkeresni, bárcsak ne félnélek megkeresni. Egymás tükrei vagyunk.

Próbállak elfelejteni, de még mindig várom, hogy vissza gyere.

Talán túl vagyok rajtad. Talán tovább léptem. Talán már más tetszik. Talán csak túl jól hazudok.

Én szeretlek akkor is, ha már nincs miért.

Rázott a hideg és fáztam. Percekig meredtem, de csak utána jöttem rá, hogy nem a szobában van hideg, hanem a szívemből hiányzik valami.

Annyi minden van, ami rosszabb a halálnál. Ha nem szeretik az embert vagy ő maga képtelen szeretni. Az rosszabb.

– Miért nem tudok tőled szabadulni?

– Mert nem akarsz, ahogyan én sem akarok.

Akkor láttam meg először a szemében a vereséget, hogy tudta, vesztett. Elvesztett engem. Állt szótlanul és úgy nézett rám, ahogyan sosem akartam látni, legyőzötten. Miközben őrülten szerettük egymást.

Mondani könnyű, hogy nem tűröm tovább, de mit tehetek?

Néhány szava és mosolya kong még bennem.

Lehet, hogy beszéltem, amikor nem kellett volna. Lehet, hogy hallgattam, amikor nem kellett volna. Lehet, hogy mérges voltam, amikor nem kellett volna. Lehet, hogy türelmes voltam, amikor nem kellett volna. Lehet, hogy cselekedtem, amikor nem kellett volna. Lehet, hogy ültem és vártam, amikor nem kellett volna. Lehet, hogy féltem, amikor nem kellett volna. Lehet, hogy merész voltam, amikor nem kellett volna. Lehet, hogy veszekedtem, amikor nem kellett volna. Lehet, hogy biztattam, amikor nem kellett volna. Lehet, hogy hazudtam, amikor nem kellett volna. Lehet, hogy bíztam, amikor nem kellett volna. Lehet, hogy dicsértem, amikor nem kellett volna. Lehet, hogy kőszívű voltam, amikor nem kellett volna. Lehet, hogy hű voltam, amikor nem kellett volna. De, amikor neked igent mondtam, nemet kellett volna.

Eltaszítottad azt az embert, aki az egész univerzumot benned látta és bízott benned. Azt az embert, aki bármit, bármikor megtett volna érted. Azt az embert, aki mindenét neked adta volna. Azt az embert, aki elküldött mindenkit a fenébe, mert rólad rosszat mondtak. Azt az embert, aki hajlandó volt várni addig, ameddig nem hívhatta magát a tiédnek. Azt az embert, aki hajnalig fenn maradt, mert izgult, hogy jól vagy-e. Azt az embert, aki egy évet reménykedett, hogy együtt lesztek. Azt az embert, aki végigment a pokolba vezető úton, hogy veled lehessen. Eltaszítottad őt, eltaszítottad azt a lányt, eltaszítottál engem és tudod? Még reménykedek abban, hogy írni fogsz, te, nekem. Bevallod az érzéseidet, amiket régen elrejtettél. Hogy írsz és azt mondod, hogy én vagyok az a lány, akit akarsz, akit szeretsz, akit kedvelsz. Az egyetlen, aki mellett mindennap lenni akarsz. Az egyetlen egy, akire csak gondolni tudsz. Szeretném, sőt akarnám. Akarnám hallani, hogy azért mentél el, azért dobtál el rengetegszer, mert féltél. Féltél az érzéseidtől, pedig szerettél.

Az a nap, amikor majd elfelejtelek. Az a nap, tudom hogy életem legszebb napja lesz. Azon a napon, minden porcikám átadom a felhőtlen boldogságnak. Önfeledten fogok mosolyogni és nevetni. Nevetni magamon, a világon, de legfőképpen rajtad. Rajtad, mert elvesztettél, mert hagytál elmenni. Én szerettelek, ott voltam mindig és minden körülmények között. De neked ez nem volt elég. Neked több kellett. Pedig te is tudod jól, hogy senkitől és semmitől nem kapsz többet, mint amennyit én adtam. Vagy adhattam volna, ha nem dobsz el magadtól. Csodás lesz az a bizonyos nap.

Lépj tovább inkább, mint hogy olyan dolgokba kapaszkodj, amiken nem tudsz változtatni.

A hercegem elhagyott, nélküle már nem is érzem magam igazi hercegnőnek. Nélküle nem vagyok más, csak egy átlagos kislány.

Emlékszem, mennyire elhagyatottnak éreztem magam, amikor eltűnt a szürkületben. Azt hiszem, azon a napon nőttem fel végleg.

- Már nem tudom, hogy ki is vagyok. Olyan ember, akivé nem gondoltam volna, hogy válhatok. Próbálok jó döntéseket hozni és folyamatosan dühös vagyok. Szánalmas vagyok és nem tudom, hogy mit tegyek ellene. Csak megbántom az embereket. Azokat, akiket sosem akarnék, de egyszerűen nem tudom irányítani. Már nem tudom, hogy mit tehetnék.

- Tudom, mit érzel. Mélypontnak hívjuk.

Gyerekkorunkban megtanuljuk, hogy ha sírunk, dédelgetnek, ha szomorúak vagyunk, megvigasztalnak minket. Ha a mosolyunkkal nem érünk el célt, a könnyeinkkel bizonyára sikerül.

Olyan ember voltam melletted, amilyen nélküled már soha nem leszek.

Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppen olyan fontos neked, mint saját magad, addig magányos maradsz.

Kibírhatatlan volt az egész. Percről-percre rosszabb lett. Az első kérdések egyike, hogy tízes skálán mekkora a fájdalom? Beszélni sem tudtam, de kilencet mutattam. Később, mikor jobban lettem, harcosnak szólítottak. Tudod, miért vagy az? Mert a tízesre is kilencet adtál. Nem a bátorság adatta velem a kilencet, csak tartalékoltam a tízest.

Valahogy ez mindig így van, mindig a rossz dolgok hagynak mélyebb nyomot az emberben, a sérülések örökké tátonganak. A jó nem okoz sérülést, maradandó nyomot, ezért is tompul az érzése. A jó mindig elmúlik, mintha sosem lett volna.

Gyűlölöm, hogy sosem lehet semmi tökéletes.

Ültem az autóban, bambultam ki az ablakon és csak úgy elgondolkoztam, hogy ki vagyok én? Hogy változhattam meg ilyen rövid idő alatt ennyire? A régi énem még ártatlan volt, kis naiv, aki hitt a szőke hercegekben, a csodákban, a szerelemben és az új énem? Amióta összetörték a szívem, valahogy nem találom a helyem a nagyvilágban. Olyan vagyok, mint egy földön rekedt lélek. Amikor társaságban vagyok persze mosolygok, nevetgélek, hülyülök, de kevesen látnak akkor, amikor egyedül vagyok. Olyankor mindig a zene szól a fülemben, hogy ne tudjak egyedül maradni a gondolataimmal. Olyankor nem vagyok más, csak egy jelentéktelen árny. Régebben, amikor szerelmes voltam, mosolyogva jártam az utcán, nem érdekelt, hogy ki néz hülyének, én mindenkire rá mosolyogtam. Mert akkor még ott volt ő, aki miatt mosolyogni tudtam. De ő már csak egy emlék. Egy olyan emlék, amit már ezerszer megpróbáltam kitépni a szívemből, de rájöttem, a legjobb, ha ott bent marad. Tudom, hogy lehetetlen elfelejteni és ezért már meg se próbálom többször. Csak tovább szenvednék. De most is azt teszem. Mióta nincs, elfelejtettem hogy kell mosolyogni. Nélküle én nem vagyok teljes, nélküle csak egy kósza szellem vagyok a nagyvilágban.

Jól leszek, csak nem ma.

Az igazi férfi nem lehozza neked a csillagokat, hanem odáig repít.

Minden reggel, amikor úgynevezett új napra ébredek, kedvem lenne újra lehunyni a szemem és nem felkelni az ágyamból, de muszáj.

Fájt, sírtam, szenvedtem napokig, hetekig. De már túl léptem, elhagytam az emléked és már az a mély seb is begyógyult, amit akkor szereztem, amikor elhagytál. Mosolygok, mindenben és mindenkiben meglátom a szépet újra. Már nem érdekel mi történik veled és mikor vagy szomorú. Egy próbát kell még kiállnom, túl élni azt, amikor elsétálsz mellettem, minden szó nélkül.

Néha a múlt nem múlik el, nem hajlandó feledésbe süllyedni. Mellettünk marad, mintha azt mondaná, hogy még nem végeztem veled.

Ismerem azt az érzést, amikor már nehéz lélegezni. Körülötted minden szomorú és rájössz, hogy beleszerettél. Minden rá emlékeztet és még hallod a fejedben, ahogy kimondja, hogy mennyire szeret. A könnyek csak úgy lecsordulnak az arcodról és amikor visszaemlékezel az egészre, a sírásból zokogás lesz. Azt hiszem, ez csak egy az olyan napok közül. Azon gondolkozol, hogy vajon ő volt vagy te voltál a hibás. Talán az egész azért történt meg, mert naiv voltál vagy hoztál egy rossz döntést. Akárhogy is történt, leragadtál nála. Nem tudod megbocsátani neki azt, amit tett veled. A szíved mélyén tudod, hogy egy nap minden jobb lesz és újra próbálkozni fogsz ezzel a dologgal. De most csak szánalmasan ülsz és hallgatod azokat a dalokat, amik csak rá emlékeztetnek és a szerelmetekre, mielőtt össze nem tört volna.

Teljesen mindegy hányszor mondom ezt, mert te még mindig agyalsz rajta, küzdesz érte, helytelen következtetéseket vonsz le. El kell őt engedned, teljesen, véglegesen, örökre.

Számos közös vonásunk volt. Én szerettem őt és ő is szerette magát.

Sosem tudunk nem szeretni, csak megtanulunk máshogy érezni.

Átkaroltam magam. Most, hogy már nincs itt velem, tudom hogy csak magamra számíthatok. Most, hogy már nem csókolhatom, ölelhetem, egyedül maradtam. Átöleltem magam. Talán ezzel próbáltam a szív törésének halk neszét tompítani. Talán így próbáltam egyben tartani. Én magam sem tudom. Csak azt tudtam, hogy egyedül maradtam. Lerogytam a földre, még mindig átkarolva felsőtestem. Fájt, nagyon fájt és ezt a fájdalmat nem enyhítette a karomnak a szorítása. Hiszen két kéz, hogy is tarthatna egyben egy összetört szívet? Ahhoz legalább négy kell.

Csak egy dolog van, ami rosszabb egy olyan fiúnál, akit utálsz. Egy olyan, akit szeretsz.

Emlékszel még? Emlékszel, amikor egyszer nyáron sétáltunk hazafele és elkezdett esni az eső? Én felrohantam a teraszra, de te csak álltál lent az udvaron. Majd, mint egy őrült, lerúgtad magadról a papucsot, kitártad a karjaidat és elkezdtél táncolni. Nem érdekelt, hogy tiszta víz vagy, te mégis táncoltál, majd hangosan elkezdtél kacagni. Kacagtál tiszta, teljes szívedből. Boldognak tűntél, boldog voltál. Emlékszel még? Emlékszel milyen boldog voltál? Emlékszel egyáltalán még a boldogságra?

Menj el és adj egy esélyt, hogy elfelejtselek.

Már kezdtem azt hinni, hogy a szőke hercegek, a fehér lovak és az igaz szerelem csak kitaláció. Olyan mese, mint amivel az anyukák hitegetik kislányaikat. Olyan mese, mint a télapó vagy a húsvéti nyuszi. Lassan elvesztettem minden hitemet a mesékben és a szerelemben, de akkor jött valaki. Nem igazán volt szőke, nem igazán volt fehér lova. Igen, ebben a történet hibázik. Jött valaki, aki az életénél is jobban szeret, öt percenként bókol és tökéletesnek tart. de én messziről sem vagyok tökéletes, én neki vagyok tökéletes. Az egész lénye megfogott a hercegemnek. Azok a zöld szemek, az édes mosoly, az a kisfiús fej, amivel reggel felkel és az a tekintet amivel rám néz. Sugárzik belőle mennyire szeret. Talán ez az, ami miatt visszanyertem a hitemet a mesékben. Bár a hercegek nem szőkék és már a lovak is kimentek a divatból, az igaz szerelem része a történetnek előbb-utóbb valóra válik.

- Olyan furcsa, hogy két ember, akik szerették, a végén meggyűlölik egymást. Hogy lehetséges?

- Az a kérdés, miért hagyják, hogy így legyen? Mindenki raktározza az érzéseit, megbánást, haragot, dühöt. Legtöbben kiengedik néha, hogy ne nyomja úgy a lelküket. Így megbirkózhatnak vele.

Minden viszonynak megvannak a maga fogyatékosságai, így a miénknek is. Hiszen mindketten más és más világból kerültünk össze. Amióta ismerjük egymást mindkettőnk élete teljesen új útra tért, egyelőre még bizonytalanul érezzük magunkat, hiszen még túlontúl új minden. Nem magamról beszélek, nem én vagyok a fontos, hiszen én szüntelenül csak ajándékot kaptam, attól fogva, hogy először emelted rám a szemedet.

A tiszta lapok a leggyötrőbb fájdalommal születnek. Nincs mögöttük semmilyen kétes érzelem, csak kemény elhatározás.

Mire szeretnék emlékezni, ha majd ráncos, remegő kézzel nyúlok a csésze teám után, egy meghitt hajnalon? Jelentéktelennek tűnő mozdulatokra. Másodpercekre, amik alatt a mennybe repítettél, aztán meg a pokolba löktél. Az első pillanatra, amikor megkívántalak, az érintésedre és ahogy a testemmel bántál, mint amikor a zenész simogatja a hangszerét. Az illatodra, amit mindig éreztem, ha vágyakozva csókoltam ott a füled tövében azt a picike pontot. Az útra akarok emlékezni, ahogy eljutottam hozzád és a sötét percekre, amikor a saját gonoszságommal vívtam csatát. Az akadályokra, amik valahogy sosem akartak elfogyni, mert mire legyőztem az egyiket, már várt rám a következő. A küzdelmeimre, a kétségbeesett lélegzetekre, amikor zihálva kerestem a kiutat és nyugalomért könyörögtem Istenhez.

Egymás részei vagyunk. Nincs benned az, ami bennem ne lenne. Fényből vagyunk és mint, ahogy a gyertya láng, úgy mi is megremegünk. De néha, ragyogunk. Viszont, hogy örökké így lesz-e? Nem tudom.

A legnagyobb hibánk, hogy képesek vagyunk leszokni a sorsunk irányításáról.

A lélek nem szövet, nem gyógyul. Az idő csak az elmét koptatja. Az új emlékek csak messzebbre sodorják a fájdalmat.