Nem mindig van visszavezető út. Van, hogy két ember már soha többé nem talál vissza egymás mellé, mert túl sok idő telt el, túl sok sérelemmel. Lehet ilyenek vagyunk mi is, de az is lehet, hogy pusztán azért, mert sosem egymás mellett volt az eredeti helyünk. Utak voltunk csupán, amelyek keresztezték egymást, egy rövid időre.

Számomra te vagy a bizonyosság a bizonytalan világban.

Aki szeret valakit, annak nincs választása. A szeretet megfoszt bennünket a választási lehetőségektől.

Szeretlek. Visszaidézed azt, aki voltam. Miattad olyan akarok lenni újra. Most, ahogy átölellek, úgy érzem, van esélyünk, mindennek ellenére, hogy együtt végigcsináljuk. A tiéd vagyok, ha elfogadsz.

A nő mindig kiismerhetetlen marad a férfi nem számára. Pedig a titok mindössze abban rejlik, hogy szeresd. Szeresd és megkapod a titok kulcsát. Mert, ha szeretsz egy nőt, nem csak egy napig vagy egy röpke óráig, hanem minden áldott nap, minden egyes percében, akkor az a nő, megnyílik előtted, neked. Ne akard megváltoztatni, mert nem fog. Ha hagyod, szép lassan simulni fog. Mindennap mosolyogni fog rád és a mosolyával fog életet lehelni beléd. Ez lesz az a mosoly, amihez érdemes lesz hazatérned.

Kérlek bocsásd meg nekem, hogy ennyire szeretem. Hogy minden ellenére. Hogyha bűn is, ha elbukok is. Nem tudom, hogy szerettem-e valaha ennyire. Vagy, hogy mikor vált a legnagyobb bűnömmé. Mikor lett nem etikus. Mikor lett tiltott.

Ne válassz engem, ha választanod kell. Nem szeretnék egy döntés lenni, ami lehet, hogy jó, de lehet, hogy rossz. Ha akarsz, azt választások nélkül is tudni fogod, de ha el kell gondolkoznod rajtunk, akkor inkább a szabadságot válaszd. A lehetőséget arra, hogy olyasvalakit találsz, aki nélkül az élet egyszerűen nem megy tovább. Ő lesz a te döntésed.

Örökké csak a beteljesületlen dolgok tartanak.

- Mi a boldogság?

- Hogy mi lehet az? Ez bonyolult. Valami meleg érzés. Valami, ami felmelegít egy hideg napon. Valami, ami megnyugtatja a szíved.

- Szerelmes voltam beléd. Nem törheted össze valakinek a szívét úgy, hogy utána visszasétálsz, mintha mi sem történt volna.

- Egy esetben azonban igen.

- Milyen eset az, ami feljogosít arra, hogy pofátlanul visszasétálj?

- Az az eset, amikor én is pont ugyanolyan szerelmes vagyok beléd.

Várd ki azt a különleges személyt, aki nem bír majd lélegezni nélküled, akivel a harcok is édes küzdelmek, akivel a szerelem nem feladat, hanem beteljesülés.

Nem keres, nem ír. Nem hiányzom neki. Talán jobb is így. Talán ő volt az a bizonyos mindent elsöprő és már nincs is miről beszélnünk, mert ami volt, azt mindent elsöpörte. Most pedig minden visszaállhat a régi kerékvágásba.

Talán csak azért van szükségem másra, hogy szerethetőnek érezzem önmagamat.

Zárójelbe tettem, áthúztam, végül kiradíroztam a neved. De a papíron maradt morzsákat még mindig nem merem elfújni.

A legveszélyesebb titok az, amit még magamnak sem merek bevallani.

Félek, hogy az idő elmegy mellettem és én nem mondhatom el neki még egyszer azt, hogy mennyire is szeretem őt.

Néha le kell mondanunk arról, amit nagyon akarunk, mert már nem tartozik hozzánk vagy mi tartozunk már valaki teljesen máshoz.

- Milyen lenne, ha egy csapásra megváltozna minden?

- Mi minden?

- A világ, az emberek és talán mi is.

- Megijednék.

- Miért?

- Abba bele sem gondoltál, hogy az érzéseink is megváltoznának? Lehet, hogy nem szeretnél már úgy vagy én nem szeretnélek már.

- Te még mindig nem érted. Látod, ez a különbség köztünk. Én ebbe bele sem gondoltam, mert tudom, hogy ez egyszerűen nem történhet meg.

Érd el, hogy érdekelj. Érd el, hogy foglalkozzak veled. Érd el, hogy melletted különlegesnek érezzem magam, hogy azt érezzem minden porcikámban, hogy ragyogok, de nem a drága ékszerektől, amikkel meglepsz, hanem a szeretetedtől, amivel feltöltesz nap, mint nap. Csalj mosolyt az arcomra és onnantól kezdve a tiéd vagyok, csak a tiéd.

Hirtelen azon kapod magad, hogy most jó. Éled, amit élned kell és nem akarod, hogy elmúljon, pedig elfog. De tudod, ez a jó az egészben, mert ez az érzés lesz az, ami nem fogja engedni, hogy bármikor is feladd.

Tudod, hogy mikor éri meg? Ha minden percében azt érzed, hogy felnéz rád, hogy ott van és igenis kitart melletted még akkor is, amikor te már a földre zuhannál. Nem tágít, nem ereszt, hanem elkap. Nem lesz gyáva szeretni és nem fog félni attól sem, hogy te viszont szereted.

Megint azt éreztem, mint a múltkor. A bizsergést. Azt, hogy nem akarom, hogy vége legyen a sétánknak. Azt, hogy nem akarom, hogy többet távol legyen tőlem. A közelsége megnyugtatott. Tudtam, hogy ha megtámadna minket egy hatalmas dinoszaurusz csorda, ő akkor sem vetne engem oda eléjük, azért hogy időt nyerjen a futásra, hanem finoman megfogná a kezem és őszintén, nem hitegetne, hanem a fülembe súgná, hogy drágám nekünk végünk. De én boldogan távoznék el, mert ott lenne mellettem.

Ha szeret valaki, az olyan, mintha pokrócba lenne bugyolálva a szíved.

Azért, ami két ember között történik, mindketten felelősek. A jóért is, a rosszért is.

Napban fürdik az arcod. Fény és árnyék játéka rajta. Kecses fényjáték, amely a tavaszt hozza el szívembe is. A napsugarak simogatása bőrödön nyugalmat áraszt benned és bennem. A látvány elgondolkodtat, rabul ejt. Van-e szebb ennél a világon? Ez egy olyan pillanat, amiért érdemes volt felkelni, érdemes élni. A mi pillanatunk.

Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt szerettük egymást?

Te vagy életem legnagyobb adrenalinlökete. A legnagyobb borzongás. A legvadabb utazás. Te vagy az, akire mindig vágytam és minden, amiről azt gondoltam, hogy meg sem érdemlem. Kivételes és az enyém vagy. Szeretlek.

Én csak remélni tudom, hogy nem jön el az a pillanat, amikor rájövünk, hogy ez szimpla szimpátia.

Tegnap megláttam a csodát, amit már hányszor szerettem volna szavakba önteni, elmondani. Hogy milyen. Hogy mit jelent és most megláttam. Milyen egyszerű volt, milyen könnyen elmesélhetem. Mert ott volt ő velünk. Belőlünk, bennünk született és ott láttam a mosolyodban, a nevetésedben, ott volt minden mozdulatodban, a felszabadultság élményében, az együtt megélt pillanatokban. Szép volt, mindennél szebb. Mert te voltál, mert te lettél maga a csoda.

Te vagy az egyetlen ember, aki mellett nyugalomban érzem magam. Tőled kapok nyugalmat, te vagy számomra a megtestesült biztonság. Te vagy az én búvóhelyem, mert melletted őszinte önmagam lehetek. Elfogadsz minden gyengeségemmel együtt és mindent megteszel azért, hogy erősebbé válhassak. Talán ezt hívják úgy, hogy a másik felem vagy?

Bármi történjen is, nem fogom hagyni, hogy boldogtalan legyél. Az összes terhedben osztozni fogok. Ott állok majd melletted és támogatlak. Azt nem hagyom, hogy őrületbe hajszold és tönkretedd magad. Nekem akkor is vigyáznom kell rád, amikor te azt gondolod, nincs rá igényed. Mert a sors lehet, hogy farkasszemnézésben jobban teljesít, de mi ketten túlerőben vagyunk. Együtt úgy alakíthatjuk a dolgokat, ahogy mi akarjuk.

Bízom benned, ez többet jelent, mint a szeretlek. Sokkal fontosabb.

Ő más, mint a többi és ez az, amit a legjobban szeretek benne.

Megérdemlem, hogy az első és az egyetlen legyek.

Mindig könnyebb, amikor itt vagy.

Mit tettél velem? Egy sivár és színtelen vázlat voltam, amikor betoppantál az életembe. Te kifestettél. Színes lettem. Nem írom le, miként tekintettem előtted a férfiakra, mert az nem illene ide és úgyis tudod. Melletted feltűntek az élet apró részletei. Látom a gödröcskéket az arcodon, érzem a hajad illatát, ízlelem a csókot és elkápráztat a szemed csillogása. Már tudom, hogy mennyire édes kapcsolatban élni, vigyázni, ölelni és imádni egymást.

Mert az élet csak vele olyan, amilyen. Csak vele van értelme, mert vele minden szép. Vele imádod a ködöt, az ázott falevelek illatát, az esőt, akkor is, ha éppen hazafele tartasz. Imádod, mert bármi, ami körbevesz, megszépül. Vele egyszerűen szebb az élet. Mit tehetsz? Vársz és kitartasz. Kitartasz az életed mellett, amiben hiszel. Kitartasz amellett az ember mellett, aki szebbé teszi a világot.

Szükségem van rád. Nem a szépségedért, nem a mosolyodért, a nevetésedért, nem a jókedvedért, az érintésedért. Nem azért, mert csodálatos veled a találkozás. Nem a tópartért, nem a templomért, nem az ölelésért, nem a közelségért. Nem csak ezért, hanem a rossz kedvedért, az aggodalmaidért, a fájdalmaidért, a fáradtan is szép arcodért, a szúrásodért, a kemény szavakért, a távolságért. Mindenért, mindenért ami te vagy.

Nem fogok lemondani rólad, de kérlek, te se mondj le rólam.

Érzelmeink nagy részét félelemmel helyettesítjük.

Képes úgy szeretni, hogy miközben a kapcsolatunk szorosabbá válik, én egyre szabadabbnak érzem magam.

Akármennyit is hazudhatsz, akárkit is húzhatsz az életedbe, van akit képtelenség helyettesítened, egyszerűen nem fog menni. Megpróbálhatod, de hamar rájössz, belőle csak egy van és senki más mellett sem leszel képes úgy érezni magad, mint mellette. Ha ezt képes vagy megérteni, többé nem keresed őt másban, többé nem próbálod elfelejteni, egyszerűen csak elfogadod, hogy lehet, az életedben senki sem lesz olyan hatással rád, mint ő volt. De továbblépsz.

Mindenkinek szüksége van arra, hogy odabújjon valakihez és megmutassa a legsérülékenyebb arcát. Szeretném, ha egy nap az a valaki én lennék neked.

Sorban állsz a pénztárnál és nagyon unod. Nagyon nem szereted, minden másodpercét elvesztegetett időnek érzed és lassan vánszorognak ezek a másodpercek. Nézed az előtted állókat. Várod, hogy fogyjon a sor és a fekete futószalag ne életed perceit vigye a semmibe. De van, hogy ezek a percek sem elveszett percek, nem unalmasak. A várakozás nem elvesztegetett idő, ha vele vagy, mert vele minden pillanat érték. Mindegy, hogy sorban állsz vagy éppen tortát sütsz vele, vagy ültök egy tó partján. Minden pillanat egyformán értékes, egyformán hasznos. Mert mindegyikben ott van ő. Az igazi érték.

Már megint ez a vekker, milyen borzalmas erre ébredni. Mennyivel jobb madárdalra vagy kellemes zeneszóra vagy éppen kávéillatra. Mennyivel szebb az ébredés, a reggel, a nap, ha így ébredsz. Valami szépre, de a legszebb rá ébredni. Egy reggel arra ébredni, hogy ő van, létezik, hogy megtaláltad. Ráébredni, hogy ez mennyire jó neked, hogy ez a legjobb. A legszebb ébredés, a rá ébredés.

Van egy kéz, ami szatyrokat cipel, fakanalat fog, mos, tereget, kertet rendez. Tele van erővel, de ugyanaz a kéz melegséget áraszt, ha hátamhoz ér, simogat, átölel. Árad a melegség, átjár. Van ilyen kéz, a te kezed.

Nem mondom, hogy nem félek. Azt viszont igen, hogy nem engedhetem meg magamnak. Várj meg itt vagy menjünk együtt messzebb.

Rájöttem, hogy mostanában akkor érzem vidámnak magam, ha te nevettetsz meg.

- Olyan elcseszett vagyok. Egyáltalán miért szeretsz?

- Mert majdnem olyan elcseszett vagy, mint én.

Rövid földi életem óta először érzem igazán jól magam. Először érzem azt is, hogy milyen, amikor valaki mindent odaadna értem és mindent megtenne azért, hogy szeressem és ez jó. Biztonságot adó, borzongató érzés, hogy ennyire fontos vagyok neked.

- Na jó, megyek.

- Nem akarom, hogy elmenj.

- Én sem.

Azt hiszem, nem is veszek levegőt, amikor nem vagyunk együtt. Ami azt jelenti, hogy amikor hétfőn reggel találkozom veled, már hatvan órája nem lélegzem. Amikor külön vagyunk, csak rád gondolok és amikor együtt vagyunk, csak pánikba esem. Mert minden másodperc nagyon fontosnak tűnik és mert annyira elveszítem a kontrollt, nem tudom visszafogni magam. Már nem is a sajátom vagyok. A tiéd vagyok és mi lesz, ha úgy döntesz, hogy nem akarsz engem? Mert hogyan is akarhatnál úgy, ahogyan én akarlak téged?

Mostantól mindennap kihozom magamból a legjobbat, hogy megmutassam, mit jelentesz nekem, mert ha te nem vagy mellettem, ez az egész nem ér semmit.

Fel voltam háborodva, hogy ilyesmi megeshet velem. Teljes erőmből tiltakoztam, de sem a tiltakozás, sem az önámítás nem használt. Sosem hittem, hogy ilyen szerelem létezik.

Nem voltak kérdések, nem volt tétova ügyetlenkedés, semmi feszélyezettség, de túlzott áhítat sem. Csak természetesen összehangolt mozdulatok, egy ütemre dobbanó szívek és egyszerre lüktető erek. Nem kellett megszólalnunk, hiszen tudtuk, hogy egymásban végre hazaérkeztünk és ez szavak nélkül is nyilvánvaló volt.

- Ki mondta el?

- Senki, megéreztem.

- Miből?

- A gesztusokból.

- Miféle gesztusokból?

- Ahogy beszéltél hozzám és a nézésed mindent elárult.

Köszönöm, hogy beléptél az életembe és hogy mellettem maradtál. Köszönöm a biztató szavakat. Köszönöm a dicséreteket. Köszönöm a bizalmad. Köszönöm a kedvességed. Köszönöm a humorod. Köszönöm a segítséged. Köszönöm a figyelmed. Köszönöm a megértésed. Köszönöm, hogy elfogadsz ilyennek, amilyen vagyok. Köszönöm a fáradságod. Köszönöm az érdeklődésed. Köszönöm a csillogó tekintetet. Köszönöm a mosolyod. Köszönöm az idődet. Köszönöm a véleményed. Köszönöm, hogy csak úgy itt vagy. Köszönöm a csended, mert akkor is jól érzem magam. Köszönöm a keddet és előre is köszönöm a következő közös élményeket.

- Látlak még?

- Hát persze.

- Holnap?

- Ne ugrálj annyira. Nem akarsz te túlbuzgónak tűnni.

- Igazad van, ezért javasoltam a holnapot. Ma éjjel szeretnélek viszontlátni, de hajlandó vagyok végigvárni az egész éjszakát és a holnapi nap nagy részét.

- Mi van?

- Fogadjunk, hogy egész este rám fogsz gondolni.

Néha téged várlak vissza. Azt hiszem, valaki bennem azt hiszi, hogy akkor nem félnék többé. Persze tévedek.

Kedvellek téged, de ma már hozzáteszem, hogy az igazságot még inkább kedvelem.

Az emlékeket összehajtogattam, mert ugye takarítást végzek és elrejtem a szívem legmélyebb sarkába, hogy még véletlenül se botoljak bele a nevedbe.

Mindig máshol akarunk lenni, mások akarunk lenni, mást szeretünk a másikban, mint akik. Megérkeznénk, de mennénk vagy maradnánk még, de nem lehet. Sohasem az igazi. Ilyen vagy te is, én is, ilyenek vagyunk mind. Valami mindig hiányzik. Néha minden. Néha nagyon sok, néha csak kevés hiányzik ahhoz, hogy boldogok legyünk. De nem vagyunk sohasem teljesen és maradéktalanul boldogok.

- Szerintem, elvoltál nélkülem.

- Sosem voltam el nélküled.

Érzem, ahogy elfelejtesz. Pedig azt mondtad, hogy sosem fogsz.

Lehet, hogy nem ő az igazi, de most ő az egyetlen, aki érdekel.

Nem bírom. Képtelen vagyok erre. Nem tudok továbblépni és nem is akarok.

Magamat tettem azzal tönkre, hogy megpróbáltam megfelelni neki.

Nem állok sorba ott, ahol már nincs biztos helyem.

Minden ugyanúgy folytatódott, ugyanúgy éltük a magunk külön kis életét és egyik jelentéktelen nap követte a másikat. Nem haragudott rám, de egyrészt nem látszott boldognak, másrészt akárhogy szerettem volna, sehogy sem tudtam kitalálni, mit kellene tennem. Úgy tűnt, közöny költözött a szívünkbe, anélkül hogy ezt észrevettük volna.

Az emberek nem változnak. Olyanok, amilyenek és ezen nem segít semmilyen varázsital, semmilyen hókuszpókusz. Az van, amit látunk. Persze bizonyos szokásokon lehet finomítani, lehet őket kordában tartani. A többi jellemvonás viszont köszöni szépen, jól van.

Mostanában minden kimerít. Nem számít, hogy mennyi kávét iszom, mennyit alszok, mikor fekszem le, mikor kelek fel vagy mennyit pihenek napközben. Lehet, hogy nem is én vagyok fáradt, hanem a lelkem.

Reménykedek, hogy egyszer majd megtörik a jég és ő majd úgy néz rám, ahogyan én nézek ő rá. Várom, hogy egy nap majd hirtelen változik valami, fordul a kocka és az én javamra fordul majd. Kívánom minden egyes nap, hogy csak egy pillantásra, egy szóra méltasson. Minden nap, amikor nem teszi, újabb sebet ejt a szívemen. Keresem őt az utcán, a buszon, a vonaton, a bevásárlóközpontban, a moziban. És, ha meglátom? Félek tőle. Félek, hogy újra nem történik majd semmi. Tudom, hogy nem is fog, hiszen ha már eddig nem történt. Nem változik semmi sem. Én szeretem, ő pedig a figyelmével sem jutalmaz meg engem. Telnek a napok, a hetek, én pedig egyre rosszabbul vagyok. Kimerült vagyok, kétségbeesett, keserű és fáradt. Belefáradtam a várakozásba, a reménytelenségbe, az egyedüllétbe. A szívem viszont erős és ezt neki köszönhetem, mert én még mindig várom őt, hogy valami csoda folytán majd belém szeret, ahogyan az a mesékben történni szokott. Majd boldogan élünk, amíg élnünk kell. Aztán vége, de valamit elfelejtettem. Elfelejtettem, hogy én nem vagyok Hamupipőke, ez pedig itt a valóság. Ő pedig nem királyfi, csak egy srác a városból.

Hiányzik a régi boldogságom, a régi életem.

Felesleges vagyok és pótolható. Egy magam maradtam.

Mérgeztél sokáig és én hagytam, mert szerettelek.

Én csak szeretnék valakihez tartozni. Szeretném, ha valaki belém szeretne, ha lenne valaki, akit én is szerethetek. Ha lenne egy személy, akinek a világot jelentem. Aki azt mondja, hogy nélkülem nincs értelme az életének. Aki miattam kelne fel nap, mint nap.

- Nem akartalak megbántani.

- Sosem akartál, mégis mindig sikerült.

Máshova helyezem már kettőnket.

Olyan édesek és aranyosak, nagyszerűek meg minden voltunk, de azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ennek vége.

A buszon az emberek jönnek-mennek, a távolság rövidül, a zenék váltakoznak, a táj messze fut, az emlékek pörögnek. Csak te vagy az egyetlen, aki nem tűnik el a fejemből.

Nem olyan, mint a többi, ő rosszabb.