Az egész lényem szeret téged, az egészed. Szeretem a vonalaidat, minden vonásod, minden tökéletes hiányosságod. Te vagy a bukásom, te vagy a múzsám, a legrosszabb őrültségem, a ritmusom, a bánatom. Add nekem mindened és én neked adom mindenem. Még, ha veszítek is nyerek.

Öt évvel ezelőtt csak reménykedtem, hogy találhatok magam mellé egy ilyen fiút, akivel az összes sejtünkben tökéletesen passzolunk. Aki rendes, értékes és mégis ott lobog benne a csintalan, fékezhetetlen tűz. Aki bebizonyítja, hogy annak ellenére sem vagyok önző, hogy rendszerint ezt vágták a fejemhez. Akinek törékenysége törődésre ösztönöz. Aki mellett ébredni nem teher. Akinek a csókjába minden porcikám belebizsereg és akivel szexuális igényeinkben is azonosan, gátlások vagy szégyenérzet nélkül élvezhetjük a gyönyör színeit. Aki kézen fog és kirángat a sötétségből. Akivel amellett, hogy egymásból táplálkozunk, szabadnak érezhetem magam. Aki miatt meghalnék, ha elveszíteném.

- Neked csak saját magad számít. Tudod mit? Most én jövök. Úgyhogy fogd be és figyelj rám. Undok vagy velem, sértegetsz és lefitymálod, bármit is teszek és mindig leszúrsz engem vagy kiszúrsz velem.

- Tényleg? Hogyha ilyen rossz vagyok hozzád, akkor miért jössz mindig vissza?

- Mert ilyen egy szerelmes ember, mindig mindent megbocsát.

Jó lenne tudni, hogy mikor gondolsz rám. Mikor villannak be képkockák az arcomról. Elmosolyodsz-e, ha képzeletben látsz? Szemöldököd ráncolod-e, ha megsebeznek a durva szavaim és a fejedben visszhangzanak újra és újra?

Tudom, hogy számtalan akadály lesz még előttünk, de azt is, hogy egy párat már megoldottunk, magunk mögött hagytunk. Ha valamire szántak ebben az életben, az nem lehet más csak ez. Belül tudjuk ezt jól, de ettől még közel sem lesz könnyű.

Mitől függ a boldogság? Tőlem vagy tőled? Építeni kell vagy csak hagyni, hogy majd ránk tör egy tavaszi hajnalon?

Minden egyes alkalommal, amikor hiányzik belőlem egy darabka, megkapom tőled.

Akkor ismeri két ember igazán egymást, ha nem csak nevetni látják egymást, hanem sírni is.

Ha működőképes kapcsolatokra vágyunk, azt kell néznünk, hogy mit szeretünk és tisztelünk a másikban, nem pedig azt, hogy milyen kivetnivalót találunk benne.

Vele minden annyira más. Ma, amikor a szemébe néztem vagy éppen együtt nevettünk és láttam az őszinte mosolyát, boldog voltam. Rég éreztem ilyet, de neki sikerült tiszta szívből megnevettetni.

Arra vágyom, hogy egy vastag és nehéz, láthatatlan lánc örökre összekössön minket.

Hálával tartozom neked, amiért a saját békédet megosztva engem is boldoggá teszel. Amiért itt vagy velem, vigyázol rám és a terhektől homályos napokon is kilátást adsz. Talán nem is tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem, én pedig ezt sem szavakkal, sem öleléssel nem tudom eléggé kifejezni neked. Egyetlen módot ismerek arra, hogy átérezhesd, mit jelentesz, ez pedig az a pillanat, amikor egymás szemébe nézünk.

Mindig hozzám fogsz tartozni, én pedig hozzád és úgy éljük majd le az életünket minden egyes nap, hogy erről szándékosan nem veszünk tudomást.

A szeretet örökké él, nincs kezdete, nincs vége.

Én nem hiszek a véletlenekben. Ez így rendeltetett, hogy mi ott és akkor találkozzunk.

A szerelem nem a józan ész hiánya, hanem felülvizsgált, átgondolt, fölhevített és a szív formájához igazított józan ész.

Elaltat. Átesünk néha az álmokba. Visszaszédülünk. Ringatsz. Nem is tudod, hogy ringatsz. Én pedig hagyom magam. Mindegy már és különben is jár még egyáltalán valami azoknak, akik egymás végzetei.

Szerettelek, aztán pedig felnőttem. Az a fajta felnőtt lettem, aki már nem hitt a csodákban. Aki inkább lefelé nézett, mint előre.

Minden búcsúzás visszalök a valóságba és én két kézzel húznám még magamra a tegnapot, és vele együtt téged.

Veled képzelem el a jövőmet, boldogan és szerelmesen.

Bízol benne. Megőrzi a titkodat, mert a barátod, mert a testvéred, mert a szülőd. Ezért megosztod vele, de nem mindet. Nem mindent. Lehetnek titkaid, amiket elmondasz másoknak. Néhányat, nem mindet. De egy napon érkezik valaki. Valaki, aki nem a barátod, nem a testvéred, nem a szülőd. Valaki más, valaki több. Mindennél és mindenkinél több. Akiben feltétel nélkül bízol. Akinek nem csak néhányat mondasz el a titkaidból. Akire mindet rábízod. Sőt a legnagyobb titkodat is, az életedet. Feltételek nélkül, kételyek nélkül. Ez több, mint bizalom. Ez a legszebb érzés, az összetartozás érzése.

Semmi nem történik. Csak ülünk egymás mellett és beszélgetünk. Nézzük a tájat, az embereket és figyelünk egymásra. Semmi nem történik, semmi nagy és különleges. Látszólag, mert közben csendes örömök vesznek körül minket, puha boldogság takar be. Nagy és különleges esemény, hatalmas titok. Mert benne két lélek egymásra talál, megölelik egymást és jó érzés tölti el őket. Nyugalom, szeretet, békesség, boldogság. Ennél nagyobb esemény nem létezik. Azok a csendek, apróságok éppen attól válnak a legtöbbé, hogy együtt éljük meg. Együtt lehetnénk bárhol a világon, megélhetnék bármit. Ha egyedül vagyok, sosem ér fel ahhoz az érzéshez, amit veled élek meg. Ahol körülöttünk nem történik semmi, ám mégis történik valami. A legszebb dolog, szeretet épül.

Ijesztő törődni a másikkal, mert mindketten tudjátok, milyen egy szempillantás alatt elveszíteni valakit. Viszont nem hagyhatjátok, hogy a félelem irányítsa az életeteket. Ne éljetek úgy, hogy a múltatok mögé bújtok. Éljetek a pillanatnak. Ha találsz valakit, akivel örökké együtt szeretnél maradni, ne engedd el. Akár egy nap, egy év vagy ötven év lesz az az örökké. Ne hagyd, hogy a veszteségtől való félelem megakadályozza, hogy szeresd.

Amikor a szíved ad, nemcsak a másik, de te is több leszel. Ha közel engedsz magadhoz valakit, tekintetetekben fellobban az öröm fénye és talán örökre ott ragyog.

Nincs olyan hibád, amitől kevésbé szeretnélek.

Ha az ember szeret valakit, mármint ha igazán szereti, akkor úgy fogadja el, ahogy van és nem akarja megváltoztatni. Akkor viszi az egész csomagot.

Régebben azt hittem, amikor az emberek beleszeretnek valakibe, egyúttal kikötnek egymás mellett és azt követően nincs más választásuk. Lehet, hogy ez igaz is a kezdetekre értve, ám most már nem. Beleszerettem, de nem szeretnék csak jobb híján vele maradni, mintha nem lenne más választásom rajta kívül. Azért tartok ki mellette, mert ez az én döntésem, nap mint nap, amikor felébredek minden áldott nap, amikor veszekedünk vagy hazudunk egymásnak, vagy csalódást okozunk a másiknak. Újra meg újra őt választom, ő pedig engem.

Mindennap azt hiszem, máris fokozhatatlanul szeretlek és másnap mindig arra ébredek, hogy több vagy nekem, mint tegnap.

- Egy nap autó gördült be a parkolóba, benne láttam a jövőmet. Soha nem éreztem még olyat.

- Ki volt az autóban?

- Te.

Rájöttem, hogy létezik olyan ember, aki azt érti, aki én vagyok. Rájöttem, hogy két ölelés között mekkora különbség lehet. Hogy nem kell félnem, ha áttetsző leszek vagy túlcsordulok szeretettel. Hogy van valaki, akinek a szemében ugyanaz történik, mint az enyémben.

Meg kell tanulnom bízni a sorsban. Abban, hogy akinek mellettem kell lenni, az mellettem is marad.

Szeretnélek boldoggá tenni, amiért fényem lettél a sötétségben. Az enyémnek akarlak tudni és a tiéd szeretnék lenni. Szeretném, ha te volnál minden ébredésemkor az első, a halálos ágyamon pedig az utolsó, akit látok. Szeretném, ha ezentúl minden kellemes és kellemetlen emlékünk közös volna, amelyeket hosszú évek múltán, a kandallónkban lobogó lángokon merengve, nosztalgiázva idézhetünk. Mert te vagy az, aki jobb emberré tesz. Aki támogat, aki ösztönöz, aki megerősít és aki mellett mindezek ellenére attól sem félek, hogy jelentéktelen ember maradhatok.

Vele minden nap nyár van.

Ketten kellünk hozzá. Ahhoz, hogy élni tudjon egy érzés, egy gondolat. Ketten kellünk, én csak kezdem, de veled együtt folytatjuk.

Szeretni foglak, habár nem ismerem ennek a szeretetnek az összetevőit, ezt a furcsa ízt. Ezt a velőig hatoló aggódást, hogy mindent adnék, csak könnyebb legyen neked.

Képesek vagyunk újra és újra belesétálni a kelepcébe egészen addig, amíg nem jön valaki, aki megváltoztat minket.

Mint egy gyermek a karácsonyra, úgy készülök minden újabb találkozásra. Mert minden találkozásban ajándék van és minden karácsony reggel izgatottan ébredek. Izgalommal készülődöm, számolom a perceket. Mert közeledik a pillanat, a csodálatos. Az ajándék pillanata. Pedig az ajándék mindig ugyanaz. Mégis minden alkalommal más, új, mindig izgalmas felfedezés, mindig megunhatatlan csoda, mindig gyönyörű élmény. Mert az ajándék te vagy.

Nem láttam még így ragyogni. Kicserélték. Teljesen megváltozott a szememben, meg mindenki máséban is. Már nem a jégkirály szerepben tetszelgett, hanem a fiúéban, aki az egész világot átölelné. Örültem, hogy így láthatom. Erre a szerelemre vágytam én is titkon. Erre, amikor minden megszűnik körülötted és bármi, amihez hozzá érsz szebb lesz, mert a mosolyod, a te boldogságod szebbé varázsolja, ahogyan téged is. Ha a pillanatokat ellehetne menteni, ez lenne az egyik, amire emlékezni szeretnék. Erre, amiképp a szerelem felemel egy embert és hozz helyette egy teljesen másikat.

Azt mondtad, hogy szeretsz és egyetlen rohammal bevetted védtelen határaimat.

Azt mondják, hogy az ember életében csupán egy igazi szerelem van. Szerintem viszont ez nem igaz. Legalább négy van. Először beleszeretünk a barátunkba, hogy megtanuljuk, milyen finom is a határvonal a barátság és a férfi-nő kapcsolat között. Aztán beleszeretünk az ellenségünkbe, hogy rájöjjünk, az ellentétek csupán vonzzák egymást, de élni nem tudnak együtt. Aztán beleszeretünk a tökéletesbe, hogy egy életre megtanuljuk, hogy nem létezik tökéletes. Csak ezután leszünk boldogok valakivel, akit már címkék nélkül leszünk képesek szeretni. Csak úgy önmagáért.

Egyszerre voltam túl sok és túl kevés a férfinak, aki a minden és egy nagy senki volt egyszerre.

Onnan tudom, hogy jó szíved van, hogy abban a pillanatban, hogy megismertelek, harcolni akartam érte.

Mindenkinél van egy ok, ami élteti.

Te vagy a szeretet bennem és te tanítasz a szeretetre. Az igaz, őszinte, önzetlen szeretetre és ezt a leckét meg akarom tanulni, mert tudnom kell. Tudnom kell szeretni, mert akarok szeretni. Akarlak szeretni, ahogyan neked jó és így lesz jó nekem is.

Azt mondják, hogy az életben semmi sem maradandó, de én tudom, hogy az. Tudom, hogy az leszel nekem.

Vannak olyan történetek, amik soha nem érnek véget. Talán ilyen a mi történetünk is.

Nyugalmat csak egymásban találunk.

Tudom, hogy szeretsz és tudod, hogy szeretlek.

- Mikor voltál a legboldogabb?

- Voltam? Boldog vagyok én mindig, csak néha szünetel ez az érzés.

Kapcsolatunk addig tart, ameddig észleled, igényeled, hiányolod és szomjazod a jelenlétemet. Társaságom, hangom, illatom, lényem, teljes nőiségem nélkülözhetetlen, nem pótolható, hamis imitációnak esélye sincsen. Kapcsolatunk addig tart, ameddig nyugodtan alszom a mellkasodon, ameddig úgy nyugtat meg emelkedése és süllyedése, hogy nincs szükség szavakra sem. Ameddig nyitva a szívem és érzéseimről nyugodtan suttoghatok neked a sötétben, mert tudom, ugyanezt érzed, csak te hallod és én.

Már rég nem vagy itt a mindennapjaimban, hónapok óta nem is láttalak. A felejtés édes-keserű ízét érzem, nem mindig gondolok már rád. De, amikor igen, akkor az úgy érint, mint egy villámcsapás. Ezredmásodpercek alatt végigfut minden együtt töltött időnk a fejemben, ez pedig súlyos lelki sérülésekkel jár.

Igen, van hogy fájnia kéne, de mégsem fáj. Van, hogy azt kéne érezned, hogy az élet nem megy tovább majd nélküle és foggal-körömmel kéne ragaszkodnod ahhoz az emberhez, akiért te bármikor kitartottál volna. De egyszerűen mégsem fáj már. Nincsen harag, sem düh, sem az, hogy bárcsak visszapörgethetnéd az időt, mert tulajdonképpen már te magad sem akarod. Tudod jól, hogy mindössze eddig tarthatott. Nem félsz attól, hogy mi lesz ezek után, mert az élet megy tovább. Eddig is, ezután is és igen, nélküle is.

Kapcsolatunk addig tart, ameddig női kisugárzásom rád ragyog és megrészegít. Ameddig megleplek, megnevettetlek, rám csodálkozol, megilletődsz és sírsz. Ameddig érzéseket váltok ki benned. Ameddig vakon megbízol mindenben, amit feléd nyújtok, nem érzékeled mérgező szerelmi bájitalnak, nincs gyanakvás benned, nincs félelem. Ameddig úgy szagolsz bele a nyakam bőrébe, hogy a tüdőd megtelik az illatommal, engem szívsz magadba mélyen. Ameddig nem mosod le magadról a szerelmünk illatát, nem helyettesíted, nem feded le szintetikus szappanokkal, engem akarsz érezni, nem engedsz sokáig el.

Vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem lehet eltemetni, függetlenül attól, hogy milyen régóta és milyen erősen igyekszünk megszabadulni tőlük.

Kapcsolatunk addig tart, ameddig szabadon követhetjük egymást. Bár élesen érzékeled, hogy lemaradok tőled, mégis észreveszed, amikor haladnék kicsit egyedül az úton. Mindvégig látlak magam előtt és bármennyire lemaradok, sosem hagylak el. Magányomba burkolózva új élmények érnek, ezek megújítanak, frissítenek, időt hagynak, hogy rácsodálkozzam a körülöttem lévő dolgokra. Szükségem van ilyen időszakokra is. Téged mindvégig látlak, lehet közeli vagy távoli a sziluetted, élesen kirajzolódó vagy homályos, mindvégig ott vagy és engem mindannyiszor bevársz. Kapcsolatunk addig tart, ameddig vitázunk és nem szitkozódunk. Ameddig nem érzed azt, hogy mert engedtél, akkor behódoltál nekem. Ameddig háborgó lélekkel álmatlanul forgolódsz és amikor felkelt a nap, alig várod, hogy magadhoz ölelj. Ameddig úgy érzed, minden problémánk megoldható, mert az általános, nem megtámadható tény, hogy szeretjük egymást, a problémapiramis legtetején áll, megingathatatlanul. Kapcsolatunk addig tart, amíg büszke vagy rám és segítesz az utunkon. Ameddig kudarcaimat nem rovod fel, nem használod fel ellenem, nem élsz vissza gyengeségeimmel. Ameddig nem válik lélekgyilkos belőled és nem ismered a lélek meggyilkolásának ezer módozatát. Nem akarom ezt az arcodat látni. Kapcsolatunk addig tart, ameddig folytatni tudod az általam harapott almát, nincs benned undor, nem vágod le azt a részt, amit ajkaim érintettek. Addig, ameddig enni adsz a vacsorádból. Ameddig minden szavad, megnyilvánulásod kettőnk köré irányul. Ameddig nem engedsz az ágy és asztal alapvető kettősségéből.

Kapcsolatunk addig tart, ameddig érted a szavaimat és nem pattannak le rólad, mintha simára csiszolt felület lennél és én egyre csak dobálnálak szavaim színes kavicsaival, vég nélkül, céltalanul. Ameddig nem ismételgeted a múlt sérelmeit, szavaid nem végszavak, éles felszólító mondatok és ameddig nem horzsolnak, nem sebeznek vagy nem találnak el halálosan. Ekkor lemaradok majd tőled az úton, észre sem veszed, úgy haladsz tovább.

Még soha nem éreztem hasonlót, furcsa, körülírhatatlan érzés. Állunk a bejáratnál, nem mozdul a lábunk, valami biztatót kellene mondani. Kimondani a végszót, amitől mindketten tudnánk végre, itt a vége. A végszó egy hallgatólagos megegyezés lenne közöttünk, mint a színházban, amitől végre legördül a függöny és mindenki hazatér a saját privát életébe. Nekem nincs privát életem, mert ami volt, abban benne voltál.

Kapcsolatunk addig tart, ameddig mi ketten éltetjük. Ameddig újraélesztjük, ameddig mesterségesen lélegeztetjük, ameddig beszélünk hozzá, ameddig ápoljuk és nem hagyjuk, hogy elhagyjon bennünket. Idő előtt ne kapcsoljuk le a gépről és ne engedjük elmenni. A szerelemnek nincs kegyes halála.

Egyszer mind hittünk a szerelemben, majd jött valaki és ezt az üveggömböt ripityára törte. Sérültünk és mit sem törődve a szívünk darabjaival már nem hittünk többé vagy már nem úgy, mint amikor azt éreztük minden porcikánkban, hogy ez örökké tarthat. Minden újabb hit mögött, lett egy mégse, egy talán nem kéne és ezzel tökéletesen megmérgezzük azt, hogy bizalmat szavazhassunk a másiknak. Pedig, ha egyszer összetörik, ha egyszer elsétál, az nem az igazi. Nyomában sincs annak, aki majd kitart melletted. Annak, aki a két kezét összefogja tenni azért, mert te vagy neki.

Vicces dolog az, hogy minden, amit akartam, már rég az enyém volt.

- Mit csináltál ma?

- Rád gondoltam.

Ami körülötted változik, az nem érdekel. Ami benned, az igen.

Képzeld el, hogy minden, amit akartál, egy nap megjelenik előtted és úgy hívja magát, hogy az életed. Aztán, amikor elkezdesz hinni benne, eltűnik és hirtelen nagyon nehéz lesz elképzelned a jövődet. Ez a depresszió.

- Mellettem leszel, hogy megvigasztalj?

- Minden egyes alkalommal.

Te vagy minden. Egy hihetetlen erős kötelék, ami köt, mégis szabadságot ad. Neked és nekem egyaránt. Most már teljesen rá merem bízni magam erre a kötelékre. Hiszek benne. Velem vagy, veled vagyok. Bárhol, bármikor. Ha nem látlak, ha nem hallom a hangod, akkor is. Az igaz szeretetben.

Fájdalmaim vannak, mindennap és megváltoztam. Nehezebb és rosszabb ember lettem.

- Miért nem mondod el a teljes igazságot?

- Mert az igazság fájdalmas.

- Sose félts te engem, kemény fából faragtak.

- Nem téged féltelek. A mesélőnek olykor sokkalta nehezebb dolga van, mint a hallgatóságának.

Kötődsz, nem tudsz elszakadni, mert a hely fogva tart. Ismered az utcákat, a házakat, tereket, ismersz minden titkos zugot. Itt nőttél fel. Biztonságot ad és ezzel a biztonsággal köt magához. Nem enged. Ám egy napon jön valaki és elkezdi oldani a csomót. Észre sem veszed és eloldoz. A biztos pont már nem egy földrajzi hely lesz számodra. Nem utcák, terek, házak, hanem ő, aki eloldozott.

Szeretem, holtomiglan.

- Remélem, hogy jól van.

- És te?

- Az nem fontos.

Ő volt az, akiért és akitől megállt a szívem. Nem tartott életem végéig, csak egy átutazó volt, de egy valami maradandó lesz, hogy felejthetetlen szerelem volt.

Akartalak mindennél jobban, mindenkinél jobban. Megtalálni, felfedezni, szeretni. Veled lenni, megélni az életet. Akartam, akartalak. Aztán mást is akartam. Felejteni, nem szeretni, elveszíteni az úton, nem gondolni rád. Soha nem tudni rólad, de nem lehetett. Nem lehet felejteni, nem szeretni, elveszíteni. Csak egyet lehet, megtalálni és újra szeretni.

Talán abban a pillanatban, hogy találkoztam vele, valami elkezdődött. De az igazat megvallva lehet, már jóval azelőtt, hogy őt ismertem volna. Egy lehetőséget kaptunk arra, hogy elcsesszük vagy megéljük a pillanatot. Tudod mit? Most nem leszek gyáva, most nem fogok félni, rettegni attól, hogy mellettem marad-e. Élni akarok a lehetőséggel, élni azzal, hogy boldog legyek, nem majd egyszer, hanem most.