2015. július 30.

Arra vágytam, hogy végre szeressenek. Nem kellett drága ékszer, óriási kalandok. Nem akartam én nagy dolgot, csak az élet apró örömeire szomjazott a lelkem. Szerettem volna valakit, akivel együtt fogyaszthatom el a reggeli teámat. Aki megnevettet. Akinek létezése a legszebb dolog az életemben. Aki magához ölel a nap végén és egy finom csók után azt mondja, hogy szeretlek. Igen, akartam hallani azt a nyolc betűs szót, mert anélkül egyszerűen már nem ment. De tudatalattim álarccal ruházott fel, amely azt sugallta a külvilág felé, hogy gondold meg százszor, mielőtt egy lépést is tennél felém. Gondold végig, mit akarsz, férfiként. A viselt álarcom eredménye csupán az lett, hogy olyanná váltam, mint a Mount Everest. Különleges, egyedi, gyönyörű, határozott, stabil, kihívásokkal teli és sokak számára félelmetes, és megmászhatatlan. Az évek haladtával pedig egyre kevésbé hittem, hogy majd eljön az, aki valóban rólam álmodik, de aztán eljött.
Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat. Mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet.

2015. július 29.

Az a férfi, aki valóban téged szeret, ritkán mondja, mert megéli. A valódi férfi nem dumál, cselekszik.
Gondolj arra, hogy mit éreztél, mielőtt először megcsókolt vagy először hozzád ért. Mielőtt közel kerültetek volna, te már ismerted a mosolyát, tudtad a szeme színét és hogy mindig isteni illata van. Mikor végre rád nézett, egy hétig is bámultad volna, de semmi sem volt olyan, mint amikor először megérintett. Olyan volt, mintha csak ketten léteznétek és csak gondolni sem tudtál arra, hogy valaha el kell válnod tőle.
Szerettem őt és valahányszor találkoztam vele, akár évtizedek távlatában is, mindig megtalált az a sürgető, hirtelen rám telepedő érzés, hogy kell nekem.
Még mindig csak itt ülök és várok. Tudom, hogy nem jössz, de mégis várok és bár úgy tűnik, a kapukód más és talán a hajszínem se a régi már, és a lány a múltból is megváltozott. Most rá kellett jöjjek, hogy a megannyi külső változás az érzéseimen semmit sem változtatott.
Szerelmes vagyok belé és talán az egyik részem örökre az is marad.
Ha szeretsz valakit, akkor vannak dolgok, amiken nem gondolkozol. Csak cselekedsz.

2015. július 27.

Ha egyetlen szóval kellene őt jellemeznem, annyit mondanék, hogy vezér. Vezér, mert elvezetett engem a szerelem ösvényein a teljes boldogsághoz.
Amikor kislányos szerelemmel szeretünk valakit vagy rajongunk érte, akkor elég egy pillanat arra, hogy az álomvilágunk, amiben boldogan éltünk, megszűnjön létezni. Utána már nem leszünk ugyanazok az emberek többé, mert az első csalódással elveszik bennünk az a gyermeki vágy, amikor elhisszük valamiről, hogy örökké fog tartani.

2015. július 26.

Egy nap talán értelmet adsz egykori kínos harcainknak, a szemembe nézel és ott végre megpillantod önmagad. Mert egymásban maradtunk kiírhatatlanul, sorsfordítóan, visszafordíthatatlanul, átírhatatlanul. Ameddig engem, addig önmagadat is megtagadod.
Állsz a parton és nézed a vizet, az eget, a felhőket, a naplementét, a végtelent, a mindent. Újra, mint már annyiszor. Lenyűgöz, elvarázsol, magával repít. Nézed, nézed, nézed és most megpillantasz valamit. Ebben a végtelen nyugalomban, csendben. Megpillantasz egy arcot. Őt, aki eddig is itt rejtőzött láthatatlanul. Nem láttad, nem tudtad, de érezted. Őt érezted mindig abban a nyugalomban, ami itt rabul ejtett egykor és most végre megpillantod. Kirajzolódik egy arc, egy álomarc. Ő és te csak állsz, és nem találod a szavakat ebben a csodálatos egységben. Csak gyenge kifejezéseket, mint gyönyörű, bámulatos, lenyűgöző. Az egyetlen arc, amiben te már nem csak az álomarcot látod, hanem az álomszívet is.
Egyikünk sem tökéletes. Előfordul, hogy olyasmit teszünk vagy mondunk, ami a párunk számára bántó. A múltat nem törölhetjük ki az életünkből, de ha bocsánatot kérünk és megpróbálunk másként cselekedni, enyhíthetjük a fájdalmat, amit a párunknak okoztunk. Ha a párunk megbocsát, a meghitt kapcsolat helyreáll. A szeretet kész a megbocsátásra.

2015. július 25.

Ha elment az eszem, arról csak a szerelem tehet. A saját szeletünk a tébolyból.
Kedvenc vitatkozásom, amikor nem tudunk megegyezni, hogy kinek hiányzott jobban a másik.

2015. július 24.

A félboldogság olyan, mint egy összetépett bankónak a fele. Nem adnak érte semmit.
- Csoda, hogy elviselsz a sok hülyeségemmel együtt.
- Imádom a hülyeségeidet.

2015. július 23.

Tudod, hogy mit nem értek a leginkább? Hogyan vagyunk képesek ennyi idő elteltével, nem teljes közönyösséggel a másikra pillantani. Mintha az évek nem szaladtak volna el mellettünk, mintha csak tegnap lett volna, hogy te meg én. A haragot és szerelmet cipeltem idáig magammal, de elég volt. Tudod, hogy mit gondolok erről az egészről? Azt, hogy ez lenne az a bizonyos helyzet, amikor mondanod kéne valamit, amikor nem kellene hagynod, hogy bekövetkezzen ez a dolog. Amikor happy end-et kellene, hogy varázsolj, de te örökre te maradsz.
Vihar van. Hatalmas vihar, ijesztő villámokkal, fülszaggató dörgéssel, vízfüggönyként szakadó esővel. Látod, hallod, de mégsem félsz. Mégsem zavar, mégsem menekülnél, mert benned béke van. Csend és nyugalom, mert ez most nem csak egy vihar. Ez más. Ez élmény, csoda, az élet, az érzés, amire vágytál. Mert nem egyedül éled át ezeket a pillanatokat, hanem vele.
Nem tudom levenni a szemem a szemedről, az arcodról, a tekintetedről, rólad. Arról, aki te vagy. A férfiről, akinek szép a szeme, az arca, a tekintete. Akinek szép a lelke, amit most megláttam, egyetlen pillanatban a szemedben, az arcodon, a tekintetedben. Most már nem tudom levenni a lelkem a lelkedről.

2015. július 22.

Az év egy percből születik, a madár a tojásból lesz, egy hosszú kapcsolat pedig a rövidből jön létre. Hogyha már kezdetben tartós kapcsolatot akarsz, a lehetetlent akarod. Mintha éveket akarnál megélni a percek nélkül.
- Tudod, mire vágyom? Hogy ez soha ne érjen véget.
- Hát tedd örökkévalóvá. Csókolj meg, tegyél az életed részévé, éreztesd hogy az én világom te vagy.

2015. július 21.

Van, hogy a szerelem eltűnik, majd újra megjelenik, de ez magától következik be. Ahogy azért sem tudsz tenni semmit, hogy ne legyél szerelmes, úgy arról sem dönthetsz, hogy az legyél. Az érzés magától jön-megy.
Van az a szerelem, ami nem múlhat el. Legalábbis én ebben hiszek. Van az az ember, aki a másik feled, a társad egy életre. Lehet, hogy idővel megfakul ez a kép és jön majd más. Az is könnyen lehet, hogy szerelmes leszel újra, de valamiért rajta sosem tudsz túljutni. A többiek kikerülnek a képből, ő pedig újra és újra vissza, de egyszer belátod majd te is. Belátod azt, hogy van, akit egyszerűen lehetetlen elfelejteni, mert van, akivel a sorsotok megvan írva.
A szerelmet mindenki túlkomplikálja, pedig nem is annyira bonyolult. Csak meg kell találni azt az embert, akinek a szemébe nézve megleled a saját világod.
- Tanulj meg olvasni a sorok között.
- És, ha nem sikerül?
- Akkor nagy valószínűséggel nem neked íródtak.
Az ember igenis képes változni. Én egyik napról a másikra úgy döntöttem, hogy ezentúl tízig számolok, mielőtt hirtelen robbannék és félretettem azt a téves elképzelésemet, miszerint mindig nekem van igazam. Tényleg sok mindenben megváltoztam, de örökre belém vésődött, hogy mindezt egy élet vége idézte elő.
Az igaz szerelem ritka érzés. A szívedet eltöltő forró bizsergés. Még, ha ő nincs jelen, akkor is érzed, hogy törődő, gyengéd, őszinte szerelme átölel. Nem egyetlen életre szól, hanem örökkévaló. Ezt a szerelmet sosem engedjük el, akkor sem, ha ő már rég nincs velünk. A szemedet lehunyva minden elképzelhető helyzetben látod őt, tudván hogy egyszerűen tökéletes. Az igaz szerelemhez hozzátartozik, hogy teret hagyunk addig, ameddig szükséges, hiszen tudjuk, hogy ő úgy is visszatér. Nincsen kétkedés, mivel a bizalom olyan erős. Az élet felé húz, amikor halni akarnál. Megváltoztat, nem azért, mert kell, hanem azért, mert jobbá tesz. Alig várod, hogy hazaérve gyerekes élményeket mesélj, például hogy lecsaptál a legutolsó, csillámos, szív alakú szemüvegre, de végül hátrafordultál és egy kislánynak adtad, aki nálad is jobban vágyott rá. Az igaz szerelem azt jelenti, hogy tudod, hogy ez a bizonyos ember képes veled éreztetni mindazt, amire valaha is vágytál, amiről valaha is fantáziáltál. Tudod, hogy ő megért, amikor már senki sem. Együtt fejlődtök. Szívből hiszed, hogy ha ma meghalsz, a következő életedben visszajutsz hozzá.
Mindannyiunk életében vannak kiemelkedő pillanatok. Olyan időszakok, amelyek kisebb vagy mélyreható változást idéztek elő bennünk. Én három olyan időszakot tudok felidézni, amelyek megváltoztatták az életemet. Azt az évet, amikor megszülettem. Azt az évet, amikor megtudtam, hogy meg fogok halni és most már megvan a harmadik is. Az az év, amikor megismertelek.
- Mindenkivel ilyen jó a szeretkezés?
- Hát, ha olyasvalakit választasz, aki tetszik, akkor igen, általában jó vele. De felejthetetlen és eget rengető csak akkor lesz, ha szerelmes vagy abba, akit ölelsz. Csak akkor halsz bele egy-egy szeretkezésbe, ha közben a lelkedet is a másiknak adod.
Eddig folyton elveszítettem azokat, akiket szerettem. Kevesen voltak, mert nem mertem igazán szeretni. De az élet rákényszerít a maga eszközeivel, hogy nyissak.
Minden gondolatom rólad szólt, rólad szól és rólad fog szólni.
- Te is tudod, hogy szeret.
- Nem. Honnan tudnám?
- Emlékszel, amikor... ?
- Én mindenre emlékszem.
Vagy szeretsz valakit vagy nem. A lehet hogy..., az nem szerelem. Az édeskevés.
De szép is lenne, ha ez ilyen könnyű lenne. Én azt mondom, hogy vége, nem szeretem őt tovább, az érzéseim pedig fogják szépen a kis batyujukat és kimásznak a szívemből. Én pedig élem tovább az életemet, mintha ő sosem lett volna. Mindennek ellenére, sokszor azt kívántam, hogy ne múljon el, mert ki tudja, hogy lesz-e még alkalmam arra, hogy ilyet érezzek bárki iránt is, máskor pedig azt kívántam, hogy bárcsak soha ne ismertem volna meg őt.
Emlékeztetnélek arra, hogy elmentél. Leléptél, kisétáltál az életemből és hiába vártalak, te nem jöttél vissza. Tudod, hogy mi fájt a legjobban? Az, hogy nem tudtam rád haragudni. Az, hogy akármelyik percben érkezhettél volna, én ugyanúgy vártalak volna.
Van, akiről ezerszer lemondasz, de mindig visszakerül a képbe. Az évek peregnek, az emlékek megfakulnak, de egy valamit azonban sosem tudsz elfelejteni. Azt, hogy mennyire boldoggá tett. Sok minden elmúlik, többek között a harag is, amivel szétváltatok. Elmúlik az is, hogy azt hiszed, hogy örökké tarthat, elmúlik minden, csak az nem, hogy te hogyan érezted vele magad. Bízol az életben annyira, hogy tudod idővel jönni fog más, hogy idővel, ha hasonló ember sétál el előtted az utcán nem érzed azt, hogy a szíved összeszorul és szétgyilkol. Reménykedsz, hogy idővel más mosolya sem fog ráemlékeztetni, mert továbblépsz. Majd felbukkan. Visszajön, mert talán ő a sorsod. Az évek hirtelen feledésbe merülnek, mert te ugyanúgy érzed magad, mint akkor, amikor először magával ragadott. Ekkor beléd hasít a tény, hogy képtelen vagy felejteni. Bármennyire is szeretnéd azt az embert, aki hozzád tartozik, képtelen leszel elengedni, így hát megtanulsz majd engedni a sorsnak.
Lényegtelen, hogy egy fiú hányszor sétál ki az életedből, mert ha egyszer visszajön, akkor mindig visszafog. Van, akivel kusza a sorsotok. Van, akivel nem lehet egyszerű, mert meg kell küzdenetek egymásért, azért hogy boldogok lehessetek egymással. De honnan lehet tudni, hogy a másik is ugyanazt érzi-e? Erre a kérdésre nincsen helyes válasz. Ahogy nem tudod előre megjósolni, hogy ki lesz a férjed, úgy a másik érzése is egy rejtély. Belül fogod érezni. Érezni azt, hogy hozzád tartozik. Lényegtelen hány kört futottatok vagy hogyan találtatok vissza egymáshoz, mert csak a vége számít. Az, hogy sikerült visszatalálnotok egymáshoz.

2015. július 20.

Ezt az utat látom magam előtt folyton. Nem emlékszem sokra, csak arra, hogy sírok. Arcok mosódnak el előttem. Hallom, hogy beszélnek hozzám, de a könnyek újra és újra utat törnek maguknak. Kinézek az ablakon és megpróbálom magamban elnyomni az emlékek súlyát, de most kétszer rosszabbul érzem magamat, mint előtte. Telnek az órák, de ez az érzés nem múlik, bárki kérdez csak könnyes szemmel tudok válaszolni, de néha még a kérdésre sem figyelek, mert valahol máshol járok. Már nem vagyok biztos benne, hogy feltudom ismerni az igazi szerelmet és eltudom-e dönteni helyesen, hogy szükségem van-e rá. Csak azt érzem, hogy őrülten hiányzik egy darab belőlem, ami nélkül még lélegezni is fáj. Elvesztettem a lelki társamat, mert úgy viselkedtem, mint egy fuldokló. Hirtelen döntéseket hoztam, próbáltam a felszínen maradni, bár úgy érzem a zavaros lelkivilágom már úgy sem érti senki. Az időkerekét már nem lehet visszaforgatni, ezért ülök a csendes szobában és próbálok emlékezni, hogy milyen volt. Milyen lehetett volna.
Csak azt látom, hogy felégetek magam körül mindent és ebben a pillanatban azt kívánom, hogy bárcsak belehalnék a fájdalomba. Itt vagyok az üres szobában, miközben tele van emlékekkel. Nem nézhetek sehová úgy, hogy téged ne látnálak benne. Amikor rád néztem hirtelen eszembe jutott az összes jó dolog, ami az évek alatt történt velünk. Azt hiszem az ölelésed fog a legjobban hiányozni. Megtanultam, hogy a szerelem egy puha takaró, ami alatt jó volt feküdni. Életem legnehezebb feladata lesz az, hogy tovább tudjak innen lépni, ne pedig a bezárt ajtót bámuljam magam mögött, aminek én adtam az utolsó lökést. Én vagyok a felelős mindenért és tudom, hogy bárhogy próbálkoztam nem tudtam olyan lenni, mint amilyen szerettem volna, ami pedig voltam, az nem volt elég. Nekem nem.
Vannak sértések, amelyeket a legjobb akarattal sem lehet elfelejteni. Mindennek van határa és ezt veszedelmes átlépni, mert ha egyszer átléptük, nincs visszatérés.
A bűntudat aljas egy érzés. Berobban a legszebb pillanatokba, hogy tönkretegye azokat.

2015. július 14.

A dühöt nem lenyelni kell, hanem átalakítani és használni, erőt nyerni belőle. Arra, hogy jobb legyen az életed, hogy megváltoztass mindent és ne várj többé arra, hogy majd valaki megment. Senki sem fog megmenteni, senkire sem szabnak ilyen feladatot. Felelős vagy a saját boldogságodért, nem adhatod fel. Nincs olyan opció. A félelem egy szörny, ami felfalja a lehetőséget. Rajtad áll, hogy meddig eteted. Hagyd éhezni, ne vegyél róla tudomást. Élhetsz nélküle is, nem kell magad mellett tartanod.
Falfehéren kivártam, hogy az autóban feltegyem a napszemüvegem. Kivártam, hogy eljussak a szobámig és elegánsan omlottam össze.
Furcsa, hogy legtöbbször hétköznap reggel gondolok rád vagy érezlek közel magamhoz, pedig ezt a szakaszát utálom a legjobban a napoknak. Talán éppen emiatt jutsz eszembe ilyenkor. Magamra maradok és te segítesz ebben. Van egymásra időnk.
Szerettük egymást, az nem múlt el. Úgy rémlik, egy ideig haragudtam is, dühös voltam rá. Én sem adtam semmi jelet, csak bámultam folyton. Ez volt a mi játékunk. Hallgatás, nézés, távolodás.
Voltak borzalmas napok, de egyetlen dolgot nem csináltam soha, nem engedhettem meg magamnak, hogy megöljem ezt az álmot. Egyetlen egyszer sem mondtam ki, hogy ez hülyeség vagy semmi olyat, ami összetörhette volna. Az álmainkat tisztelni kell.
Nem tudom, hogy mitől rettegek jobban. Attól, hogy újra látlak vagy attól, hogy soha többé.
Engem mindig félig szerettek. Van jogom, hogy gonosz lehessek.
Vannak a lelkemnek olyan oldalai, amelyeket egészen meg kell bénítanom, ha boldogan akarok élni.
Az önbizalmam egyre csak csökkent és csökkent. Egy nap pedig iszonyatosan kibuktam és szó szerint irányíthatatlanná vált minden mozdulatom. Az alsó polcra néztem és megláttam az álom legóházakat. A kis házakat, amiket pár hónappal azelőtt szívvel–lélekkel, órákon keresztül építettünk. Egyre dühösebb lettem. Kétségbeesés, félelem és fájdalom lett úrrá rajtam, és az agyamat teljes köd vette körül. Ugyanis legbelül tudtam, hogy bár megálmodtuk, sose fogjuk közösen felépíteni nagyban azt, ami ott állt két apró kis makettben. Így az irányt a polc felé vettem. Megfogtam az általam épített hófehér házat, amelyeket rózsaszín szegélyek díszítettek és a földhöz vágtam. Mondanom sem kell, darabjaira hullott az egész és ahogy az apró legócskák a földre érve csörömpölő hanggal jelezték, hogy ami valamikor egy volt, most már több száz darabból áll, szinte hallottam, ahogy a szívem is hasonlóan összetörik. Akkor tudtam, hogy nem csak a ház esett szét, hanem szívemmel együtt a kapcsolatunk is hasonlóan romokban hevert. Amint ez eljutott a még megmaradt ép elmém tudatáig sírásban törtem ki és a földre ülve próbáltam helyre hozni, amit tönkretettem. Mindezt abban a reményben, ha újra építem az álomházunkat, a kapcsolatunk is helyrejön. De rá kellett jöjjek, hogy az új ház már sosem lesz a régi. Voltak részek, amiket már sehova nem tudtam beilleszteni. Egyszerűen voltak elemek, amiket akárhova próbáltam erőszakkal behelyezni, már nem tartoztak többé a romokból épített várhoz. Kicsit ironikusan tárta elém a valóságot ez a helyzet. Hiszen a kapcsolatunkból is akárhányszor próbáltunk újra egy egészet kovácsolni, mindig volt valami, ami már nem fért bele. Ami nem illett bele. Amit még erőszakkal sem tudtunk beilleszteni a mindennapjainkba és bár sokszor úgy tűnt, sikerült helyrehozni, mégis ami volt, már soha nem tért vissza. Majd egy következő érzelmileg gyengébb napomon az újonnan épített házikót újra a földhöz vágtam. Majd újra és újra, és újra. Minden egyes alkalommal egyre kevesebb legó elemet használtam fel az újjáépítéshez. Így a hatalmas régi álomház, a ház, amibe valamikor régen beleszerettem, egyre kisebb és kisebb lett, és bár nagyon igyekeztem, de mindhiába. Már soha többé nem tudtam rá úgy nézni, mint akkor, amikor minden tökéletes volt.
Hosszú idő után akkor éreztem először, hogy a csókok mögött igazi, mély érzések vannak. Olyan érzések, amiktől eláll a lélegzet. Kizártam az elmémben uralkodó lélekfacsaró gondolatokat és átadtam magam neki. Az agyam teljesen kikapcsolt. Az idő megállt. A világban, amibe akkor csöppentem, varázslatszerűen nem létezett más, csak ő és én. Olyan érzés ragadott magával, amit ember csak ritkán tapasztalhat. Szívem olykor hatalmasat dobbant. Akkorát, hogy azt éreztem, ki akar robbanni helyéről. Az érzés kissé fájdalmas volt, de mégis felemelő. Miközben ajka újra és újra kényeztette az enyémet, egyre jobban erősödött bennem az érzés, hogy visszavonhatatlanul beleszerettem. Hogy ő mit érzett? Hogy ő szeretett-e engem abban a pillanatban? Fogalmam nem volt, de abban az egyben biztos voltam, hogy ő is pontosan ugyanúgy volt részese az együtt töltött pillanatoknak, ahogy én. Teljesen, meggondolatlanul, szenvedélyesen.

2015. július 6.

Ha egy törött kardot helyrehoznak, néha erősebb tud lenni a javításoktól, mint valaha. Talán a szív is ilyen.
Minden percben félek, hogy elveszítelek.
Magához pördít, az ölébe kap, majd határozott léptekkel az ágyunkhoz sétál velem. A hátamra fektet, a testével félig beborít, lehámozza rólam a köntösömet és finoman a vállamba harap. Ezt a játszmát elvesztettem, de életemben először nem bánom, hogy ezúttal én maradtam alul.

2015. július 5.

Izmos karját a hátam köré kulcsolja és jó szorosan magához ölel. Érzem heves szívverését a mellkasomon. Egész teste forró lázban ég. Ugyanattól a vágytól, amitől én is elégek.
Sokan hajlamosak összekeverni a vonzalmat a szerelemmel. Pedig egyszerű különbséget tenni. A vonzalom nem töri össze a szívet.

2015. július 4.

Olyan lassan jött. Csendben, nem törte be az ajtót. Nem éreztem tehernek a jelenlétét. Nem képzeltem bele többet az egész ismeretségünkbe. Meghallgatott, ott volt, amikor szükségem volt rá. Nem sietett, óvatosan közeledett, nem kaptam különleges bánásmódot, egyszerűen csak volt. Eddig csak néztem, de nem láttam. Nem vettem észre mosolyának édes ívét, kékeszöld szeme ragyogó csillogását, amikor épp az álmairól beszél. Korábban nem tudtam megmondani hajának pontos árnyalatát vagy épp azt, hogy milyen parfümöt használ. Nem tudtam, ki is ő valójában. Egy a sok közül, barátnak viszont tökéletes, gondoltam. Most pedig? Képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a tekintetet. Nem tudok nem mosolyogni, ha eszembe jutnak nevetésre nyíló ajkai. A szívem hevesebben ver, amint felidézem azt a különleges illatot. Megőrülök, esküszöm, menten megbolondulok. Olyan jól elvoltam. Túl voltam egy szakításon, egy fájdalmas szakításon. Éltem a kis életem. Nem akartam magam mellé senkit, nem akartam heves szívdobbanásokat. Egyedüllétre vágytam. Erre jön valaki és összekuszálja a nyugodt kis életemet, anélkül hogy tudna róla.
- Nehezen leszel szerelmes?
- Ezen most miért nevetsz?
- Szerelmes? A világ legcsodásabb, legvarázslatosabb érzései közé sorolom a szerelmet és úgy vágyom rá, mintha az életem függne tőle. Szoktam mondani, hogy még a szerelem gondolatába is szerelmes vagyok. De tudod, ha valakinek, akkor nekem igazán nehéz megfelelni. Nem azt mondom, hogy lehetetlen, csak azt, hogy nehéz. Van úgy, hogy megkedvelek valakit. Érzem, hogy szeretni is tudnám, de abban a pillanatban, amikor látom rajta, hogy neki is többet jelentek, megijedek. Olyan ez, mintha bekapcsolnék egy gombot, amivel még jobban megerősítem a szívem körül eddig is stabilan, lebonthatatlanul álló falat. Nem tudom, lesz-e valaha olyan az életemben, aki mellett annyira biztonságban érzem magam, hogy minden kétség nélkül tudjam szeretni.
- Minden bizonnyal fogsz találni valakit, akit tiszta szívből szerethetsz. Miért félsz ennyire az érzésektől?
- Nem tudom. Valószínűleg attól félek, hogy elhagynak. Nem szeretem a veszteségeket.

2015. július 3.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy fülig szerelmes vagyok belé és ettől kezdve valahogy kerekebb lett számomra a világ. Szebbnek láttam a napsütést, illatosabbnak éreztem az esőt, boldogabb voltam attól, hogy élek és hogy az ő közelében lehetek. A valóságban a szerelem ezerszer szebb és jobb, mint valaha hittem. A szív dübörög, a lélek ujjong, a test ünneplőbe öltözik, hogy a legszebb formáját nyújtsa és amikor egymás karjaiba olvadunk, megszűnik létezni a világmindenség.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy az életem részévé váltál. Hogy egyre jobban hiányolom a veled töltött pillanatokat. Nem mondtam, hiszen ez nem szerepelt az egyezségben és bevallom, kissé félelmetes, ahogy hirtelen a feje tetejére állítod a világomat. Ugyanakkor lélekemelő érzés, hogy életemben először valaki mindenkinél fontosabb számomra. Igen, még önmagamnál is.
Szeretem, ahogy megérint. Ahogy rám mosolyog. Ahogy megnevettet. Ahogy egyetlen szavával képes a szívemig hatolni. Általa újra békés és boldog vagyok. A biztonság, amit a karjai közt érzek, leírhatatlanul felemelő érzés. Rég éreztem ilyet. Sőt, talán ennyire sosem volt nyugodt a lelkem. Életemben először nem gyötör a szerelem. Nem érzek félelmet, szenvedést, fájdalmat. Nem aggódom a jövő miatt. Nem félek a búcsútól, hogy esetleg sosem látom többé, mert mellette végre szeretve vagyok.
Amikor egy új, izgalmas személlyel találkozunk, olyan folyamatokat indít el, aminek vonzódás, gerjedelem, mánia a vége. Elvonja a figyelmet és az ember folyton arra a bizonyos valakire gondol, de nem csak gondolunk rá. Felépítünk egy belső modellt. Adódik a kérdés, valóban a másik személybe szoktunk szerelmesek lenni vagy csak a róla alkotott képbe?

2015. július 2.

Soha senkire nem vágytam úgy, mint rád. Semmit sem tudsz elrontani, amikor a puszta légzésed helyrehoz mindent.
Én semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy a szemébe nézve azt lássam, hogy rám várt mind ez idáig.

2015. július 1.

A szeretet a legnagyobb erő. Ez köt össze mindent és mindenkit. Ezért érdemes élni. Ettől lesz tiszta a szív.
Mellettem ébred, összegyűrte a kispárna csücske az arcát. Olyan édes, félálomban magához húz és átölel szorosan. Együtt álmodunk tovább. Hallgatom, ahogy lélegzik, szuszog és semmi sem zavar.