Tavasszal, télen, esőben lennél az esernyőm és a meleg kabátom?

Az üres ágyamban is mindig feléd fordulok.

Most ülünk és beszélgetünk. Én és a szívem. Néz rám, csodálkozó gyermeki tekintettel. Közlöm vele, hogy most először félek. Életemben először nem merek szeretni. Ez fáj és elveszetté tesz.

Megcsaltak, hazudtak nekem, elhanyagoltak, becserkésztek, kihasználtak, bántalmaztak és kitettek minden elképzelhető fájdalmas helyzetnek. A megkeseredettség helyett mégis erősebbé és bölcsebbé váltam minden egyes tapasztalatszerzéssel.

A bizalom az az állapot, amikor hiszel. Amikor bízol, anélkül tudod, hogy tudnád. A legtöbbször azt mondod, hogy a bizalmat ki kell érdemelni. Ez azonban nem igaz. Mert, ha valaki rászolgál a bizalmadra, akkor abban már nem hiszel.

Az igaz szerelem nem múlik el csak azért, mert valaki azt szeretné. A szerelem a legerősebb érzés a világon és nem számít, hogy mi minden történt, senki sem felejti el azt, akit szeret.

Nézem az órát és számolok. Ha óránként egyszer nézek rá, akkor még negyvennyolcszor kell megtennem. Még negyvennyolcszor addig a pillanatig, amíg újra elvarázsol szemed és megsimogat hangod. Negyvennyolc óra. Kétszázharmincezer-négyszáz szívdobbanás. Tudod, most kicsit gyorsabban ver. Nyolcvanháromezer-ötszázhúsz szempillantás és százhetvenkettőezer-nyolcszáz másodperc. Rengeteg, egy örökkévalóság. De rád várva csodás az örökkévalóság is. Sőt, csak így az. Hiszen benne vagy minden pillanatában és nincs csodásabb annál, mint hogy itt vagy örökké. A valóságomban, az örökkévalóságomban.

Szakadó eső, köd, napsütés, tomboló orkán, szelíd tavasz, perzselő nyár, tarka ősz, zöldellő erdő, azúrkék óceán. Nem látod, nem tudod, mert háttal ülsz. Háttal az ablaknak, amin túl ott a világ. Szakadó esővel, köddel, napsütéssel, tavasszal, ősszel, tóval, óceánnal, annyi mindennel. De te nem fordulsz meg. Nem fordulsz meg, mert félsz. Félsz attól, hogy a látvány magával ragad és netán majd ki akarsz lépni az ajtón. Ezért inkább háttal ülsz és azt hazudod magadnak, hogy szebb az, amit magad előtt látsz, mint ami mögötted van és hazudod tovább az életet.

Segíthetsz eltakarítani a szemetet. Ha keményen dolgozunk, egész jól összeszokhatunk. Csak rajtunk múlik, mindkettőnkön. Nem lesz könnyű, dolgozni kell rajta. De semmi sem lehetetlen.

Ha egy kapcsolat instabil alapokra épül, a kudarc nem lehetőség, hanem biztosra vehető.

Talán az oka az lehet a félresikerült kapcsolatok tömkelegének, hogy sokan nem mernek önmaguk lenni egy kapcsolatban. Alkotnak egy hamis képet magukról, ami egy ideig stimmel is, majd fél év után magányosan magukba roskadva keresik a hibát, hogy a párjuk miért nem ismeri őket. Rengeteg ember beleesik abba a hibába, hogy összetéveszti a szerelmet a vággyal. Ebből fakadóan olyannak látja az illetőt, amilyennek látni szeretné és ezáltal ő is olyan képet alkot magáról, amilyet mutatni akar. Kis idő elteltével azonban ez a kép megfakul és arra eszmélünk rá, hogy egy vadidegen emberrel élünk együtt, akivel tulajdonképpen semmi közös nincsen bennünk. A megoldás talán az lehetne, ha nem azt az embert várjuk tűkön ülve, akit az álomvilágunkban olyan tökéletesen felépítettünk, hanem azt, aki bármikor képes mosolyt csalni az arcunkra. Aki előtt a legbénább dolgainkat is felmerjük vállalni, mert szerinte egyáltalán nem bénák.

Nem az számít, hogy ki mit gondol rólad. Az számít, aki szeret téged. Nem az a fontos, aki az arcával mosolyog csak rád, az a fontos, aki a lelkével teszi. Nem az számít, aki mindent tud rólad, az számít, aki a szívedet ismeri. Nem az a fontos, aki a szemével néz téged, csak az, aki a szívével lát. Ne törődj azzal, aki csak kapni akar tőled, azzal foglalkozz, aki adni is akar. Nem az a fontos, aki a hiányt nézi benned, csak az, aki a kincseidet látja. Ne azzal foglalkozz, aki a saját képére akar formálni, csak azzal, aki a sajátodra.

Mindig hittem a sorsban. Hogy történjen bármi is az életemben, az értem történik és nem ellenem.

Csak lerakódnak bennem a szavaid, a soha le nem bomló hulladék.

Nem igazán tudom elmagyarázni, hogy milyen, amikor szerelmes vagy, de olyan, mint amikor kényelemben érzed magad. Mintha lenne egy legjobb barátod. Ez egy csodálatos dolog.

Itt az ideje, hogy megírjam, amit nem tudtam elmondani, akkor is, ha már késő. Levelemben leírom neked, hogy mi történt, bár sosem fogod megkapni. Te mondtad, hogy miután megírjuk, el kell égetni a levelet, hogy elégjenek vele együtt az érzések is és a fájdalom. Vagy hogy is volt, hogy mondtad, ja igen, elszáll a füstjével a fájdalom. Csak pontosítani akarok. Bolond volnék, ha nem sírnék azért, mert hibáztam. Elszúrtam. Kezdem elölről. Megpróbáltam tovább lépni, korábban sohasem sikerült. Kapaszkodtam a múltba, visszanéztem. Úgy akartam felejteni, hogy közben folyton emlékeztem. Micsoda hülyeség. Így aztán lerobbantam. Két dolog közt őrlődöm, megbocsátás nélkül. Nincs előrelépés megbocsátás nélkül. Nem várok csodákat, csak ami szembejön vagy nem. Sok mindent kell tisztáznom, de ez nem csak rajtam múlik, rajtad is.

A felesleges adalékokat le kell rázni magunkról. Az olyan adalékokat, amik nem tesznek hozzá az életünkhöz, viszont elvesznek belőle. Lehet az egy eszme, egy fogalom, egy buta szokás vagy akár egy ember is.

Te teremted magad köré a boldogságot és igen, sokszor azzal, hogy örökre elengedsz valakit, aki nem illik a képbe.

Az igazi megbocsátás nem követel meg semmiféle cselekedetet, bár olykor kísérheti egy-egy gesztus. A megbocsátás egy belső, lelki igazítás, amely könnyebbséget teremt a szívben. Elsősorban a mi saját lelki békénket szolgálja. Ha megtaláltuk a békénket, akkor másnak is jut belőle, márpedig ez a legmaradandóbb, legértékesebb ajándék, ami csak adható.

Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet.

Vásárolsz. Igazit keresel. Százszázalékosat. Amiben nincsenek mesterséges összetevők, nincs semmi felesleges adalék. Csak a lényeg van benne. Keresgélsz és találsz sokfélét. De egyik sem tökéletes vagy nem száz százalékos, vagy van benne valami felesleges összetevő is. Amitől már nem valódi. Csak legfeljebb olyan, mint a valódi. De te nem csak utánzatra vágysz, nem csak olyanra, mint az igazi, hanem az igazira. Az igazi boldogságra, ami szeretetből készül. Száz százalék szeretetből, a tiédből és az enyémből.

Én viszont nem sajnálom. Egyáltalán nem bánom, hogy találkoztunk. Hogy az, hogy ismerlek minden érzést felülírt bennem. Te vagy az egyetlen, aki megmutatta, milyen mikor az embernek vannak érzései. Bár tény, hogy te vagy a legmakacsabb, legzárkózottabb, legidegesítőbb férfi, akivel valaha találkoztam, állandóan agyalsz és rossz döntéseket hozol, és biztos sok minden van az én számlámon is, amiért bocsánatot kérhetnék, de azt az egyet nem bánom, egy percig sem bánom, hogy megismertelek.

Te vagy a legaranyosabb. A legszebb, a legcsodálatosabb, a legértékesebb. A leg.., de miket is mondok? Hiszen nem lehetsz egyik sem. Mert az egyetlent nem lehet legekben mérni. Nem a legszebb, a legértékesebb, legaranyosabb vagy. Hanem az egyetlen. Akit nem lehet mihez, nem lehet kihez mérni. A legek az összehasonlítás mértékegységei. Több hasonló között, de téged nincs kihez, nincs mihez hasonlítani. Mert nincs hozzád fogható, nincs hasonló, nincs más. Csak te, az egyetlen.

Szeretném, ha zene lehetnék, hogy elmondhassam dallamokban, mennyit jelentesz nekem. Hogy a legmélyebb hangtól a legmagasabbig, a leghalkabb pianótól a legerősebb fortéig minden vagy. Szeretném, ha szín lehetnék. Minden szín. Hogy képekben elmondhassam, ki vagy te nekem. Fehértől a feketéig, a finoman halványtól a határozottan erősig minden vagy. De én csak szó vagyok. Dallamok, árnyalatok nélkül. Talán esetlen, néha gyenge. Egyetlen szó. De mégis, talán minden dallam és szín benne van ebben a szóban. Minden, ami elmondja, ki vagy te. Igen, egy szó vagyok. Szeretlek.

Amikor valaki érezteti veled, hogy mennyire keveset jelentesz a számára és te ennek ellenére állandóan visszatérsz, mert mindig többet szeretnél, mielőtt észrevennéd, kezdesz a magad számára is kevesebbet jelenteni.

Egy nő egyenesbe tudja hozni egy férfi életét.

A megszokottság érzése kényelmes. Biztonságos, de bármikor unalmassá válhat és akkor változásra vágyunk. Ám a változás és az azzal járó újabb feladatok, akadályok és esetleges kudarcok ijesztőnek tűnnek. Vannak, akik mindezt megspékelik azzal a téves elképzeléssel, hogy a változás utáni vágy bűnös érzés. Félelemből kitűnően elrejtjük az igazságot, hogy vágyjuk az újat. A jobbat, de nem cselekszünk. Hagyjuk, hogy elillanjon egy álom, egy szerelem, idővel az élet. Bele se gondolunk, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy a változtatás lehetősége egyáltalán megadatik számunkra. Inkább elbújunk a fájdalom és a szomorúság elől a mögött, ami biztonságos. Ami becsapva kecsegtet a kényelemmel. Észre sem vesszük, hogy végső soron ez tesz minket boldogtalanná.

A legnagyobb ajándék, amit bárkinek is adhatsz, az az idő. Mert, ha időt szánsz valakire, a saját életedből adsz neki egy olyan darabot, amit már soha többé nem kapsz vissza.

Nincs halálosabb csapda, mint amit mi magunknak állítunk.

Legyen szép napod és valóban az, szép. Mert ez a nap is te vagy. Az első pillanattól az utolsóig. Minden óra, perc, másodperc. Minden apró pillanat te vagy. Bármi történik, benne vagy és a szép így válik még szebbé, a rossz így válik semmivé. Elkísérsz, bennem vagy és valóban szép vagy. A szép napom.

Gondolok rád. Most többet, mint máskor. Bár nem is tudom, hogyan lehetséges a nap perceit még megtoldani. Mégis úgy érzem, most ez történik. Mert a lelkemmel gondolok rád és a lélek nincs óramutatók közé zárva. Számára bármi lehetséges, nincsenek korlátai. Szabad és végtelen. Így az idő sem szab határt neki. Túllépheti a perceket, az órákat. Igen, csak így lehetséges. Ezért gondolhatok most rád többet. Mert ez az idő más, lélekidő.

A rabod vagyok. Nem négy fal között. Nem rácsok, vasajtó mögött. Nem őrök vigyáznak rám fegyverekkel. Nem. Ez egészen más börtön. Ahol szabad vagyok, mégis rab. Ahol arcod vigyáz rám, szemed tart fogságban. Két gyönyörű szemed. Amelyektől nem lehet szabadulni. Mert szemeiden keresztül lelked tart fogva. Láncok nélkül, erőszak nélkül, szabadon. A legszebb rabságban, a tiédben.

Ölellek, olyan szorosan, amennyire csak bírlak. Szeretlek, amennyire csak tudlak és te is szeretsz. Egész testedből, teljes lelkedből, a legtisztábban és mégis vágyódunk egymásra, mintha messze lennénk, és sohasem tudunk egymással jóllakni. Az a felkavaró ebben az élményben, hogy nincs beteljesülés. Halandók vagyunk, az a baj és ez egy halhatatlan érzés. Ezért mindig azt érezzük, hogy elveszthető.

Az élet rövid. Bármi megtörténhet és általában meg is történik, szóval nincs értelme ülni és a sok "ha"-n, "és"-en és "de"-n gondolkodni.

Furcsa, de azt mondják, hogy az ember az első pillanatot soha nem felejti el. Az első találkozás pillanatát vagy ha a pillanatot el is felejtjük, az érzést nem. Azt, hogy mit váltott ki belőlünk. Én tudom, hogy annál a bizonyos első percnél gyűlöltem őt. De ez most más volt. Egy másodpercre olyan érzésem volt, mintha most találkoznánk először. Nincs fogadás, nincsen egymás átverése. Csak mi.

Az emberek folyton hazudnak, te pedig bedőlsz nekik. Mondhatnám akár azt is, hogy azért, mert vak vagy, de nem mondom. Azért dőlsz be folyamatosan, mert szeretnéd, ha egyszer valaki végre bebizonyítaná neked, hogy tévedsz. Ha egyszer valakinek tényleg te lennél a kivétele. Ha egyszer valaki tényleg filmbeillően szeretne. Azután rájössz a sok csalódás és félresikerült kapcsolat után, hogy ilyen csak a filmekben létezik. Összetörsz, majd egy kis idő elteltével találkozol vele. Nem biztos, hogy a tökéletessel, de azzal, aki újra vissza fogja majd adni neked a reményt. És, ha megint összetörsz? Semmi gond, mert újból tovább mész majd, amikor eljött az ideje.

Minden megérint. Úgy látszik sosem nő be a szívem lágya.

Te vagy rám a legjobb hatással.

Hullócsillagot várok. Nézem az apró kis fénylő pontokkal teli eget és várok. Várom a hullócsillagot és meg is érkezik. Csak egy szemvillanás. Ahogy végigfut az égen, majd eltűnik. Még egy pillanat sincs. Mégis gyönyörű, mégis lenyűgöző. Mégis várom. Újra és újra. Várom itt a padon, mert egy csoda. Egy röpke pillanat alatt elmúló csoda. De igazán én mást várok. Egy soha nem múló csodát. Nem a padon, hanem az életemben téged.

A szeretet csak ilyen lehet, apróságokból épül fel, részecskékből, valami nevetséges és ostoba dologból. A lépcsőházból, ahol először csókolóztál. Az udvarból, ahol először verekedtél. A munkából, amit választottál magadnak.

Tudod én szentül hiszem, hogy ha van Isten, nem valamelyikünkben van. Nem benned, bennem, hanem valahol kettőnk között. Ha van valami varázslatos ezen a világon, akkor az az, hogy megpróbáljuk megérteni a másikat, osztozni vele. Tudom ritkán van kilátás teljes sikerre, de kit érdekel? A fő, hogy megpróbáltuk.

Ne raktározd tovább a fájdalmat, engedd el, menj tovább, ne bénítsd magad olyan emlékképekkel, amik már soha nem történnek meg újra. Nyitottnak kell lenned az újra, mert másképp örökre benne ragadsz egy érzésben, ami ha nem vigyázol, csak az őrületbe fog kergetni. Lépj túl rajta, nincs rá szükséged. Ha képtelen vagy rá, készülj fel a legrosszabbra. Az utolsó boldogságcseppet is kicsavarja a szívedből, majd darabokra tépi, te meg semmit sem tudsz tenni ellene egészen addig, amíg meg nem érted, hogy a szeretet nem bánt, nem sebez, nem akar fájdalmat okozni. Ellenben támogat, fogja a kezedet és erőt ad, hiszen nem fél melletted lenni.

Az állandó újrakezdés olyan ragaszkodás a jóhoz, melyet joggal nevezhetünk kitartásnak.

A boldogság felnőtt szó. A felnőttek azért beszélnek arról, hogy boldogok, mert javarészt nem azok. A boldogságról beszélni olyan, mintha az ember a szelet próbálná megragadni. Sokkal egyszerűbb, ha az ember csak hagyja, hogy az egész testét átjárja.

- Egyszerűen csak el akartam felejteni őt.

- Persze, mintha az olyan könnyen menne. 

- De tegyük fel, hogy miért is ne mehetne könnyen? Ahogy az életembe lépett egyik napról a másikra, úgy a távozás is lehetne ennyire egyszerű.

- Tudod, az igaz szerelmekkel pontosan ez a baj. Ha egyszer belépnek abba a bizonyos életbe, ahol dolguk van, akkor örökre ott is maradnak. Felejtsd el azt, hogy valaha ki fog kerülni onnan, mert ha ő volt az a bizonyos igazi, akkor bizony örökre ott fog maradni, mert ott van a helye.

Van, hogy nem az első szerelem a nagy szerelem.

Csak ámulsz. Mennyi átváltozás, mennyi eltűnés, mennyi csoda, micsoda varázslat. Nem érted. Csak álmélkodsz, pedig egyik sem igazi és ezt te is tudod. Nem átváltozás, nem csoda. Csak látszat, illúzió. De létezik valóságos varázslat is. Igazi, átalakító varázslat. Ami nem látszat, hanem valóság. Amihez nem kell varázspálca, bűvésztrükk, illúzió. Más kell hozzá, te kellesz. A te szemed, mert a szemeddel varázsolsz. A lelkembe nézel és minden más lesz, szebb, jobb, igazi, élő. Életet varázsolsz lelkembe. Nem csak pillanatokra, nem csak egy mutatvány idejére, örökre. Gyönyörű szemeddel, a varázsszemeddel.

Csak úgy kaphatod meg, amit akarsz, ha képes vagy uralkodni az érzéseiden.

Az emberek a legfontosabb dolgokat mindig a véletlenül elejtett szavaikkal közlik.

Szép, szebb, legszebb, csodálatos, gyönyörű, elbűvölő, magával ragadó, vonzó, bájos, varázslatos, lenyűgöző. Hány és hány jelzőt mondhatnék a lényed leírására. Mind igaz. Miközben egyik sem az, mert egyik sem adja vissza a valóságot, egyik sem képes megközelíteni. Mert te mindezek felett állsz. Mindnél több vagy. Szavakban elmondhatatlanul.

Hangod közvetít. Szavakban mondja el, amit gondolsz, amit érzel. De ennél többet tesz, mert a te hangod más. Nem csak szavakat hordoz, nem csak gondolatokat, érzéseket közvetít. Bárki beszél hozzám, csak hang. Semmi több. De, ha a te hangod szólal meg. Az nem csak beszélgetés, nem csak szó. Élet, ha megszólalsz, hangod életre kel, simogat, átölel, megnyugtat, elvarázsol. Egy másik világba visz. A te világodba, ahol nem csak fülemmel hallom a hangodat, de lelkemmel is. Érezlek benne téged, akihez nincs fogható. Egész lényedet hallom benne. Azt, aki vagy, aki számomra vagy. Az egyetlen.

A szerelmet nem hamisítják meg a körülmények és nem változtatja meg a bánat. Egyszerűen van. Vadul és szabadon él.

Te vagy az egyetlen jó dolog, ami valaha is történt velem.

Ó, ha feltalálnának valamit, amivel konzerválni lehetne az emlékeket, mint egy ízt vagy egy illatot. És, ha az emlékek soha meg nem kopnának. Soha el nem fakulnának, hogy amikor kedvünk tartja, elővehetnénk az üveget és csak ki kellene húzni a dugót, és újra átélhetnénk az elmúlt pillanatot.

Csodálatosan békés délután.

Benne van teljes életünk.

Ülünk egymással szemben,

beszélgetünk.

Egyszerű és jó vagyok,

mint világ fölött lebegő

madár. Te átlátszó vagy,

tiszta, mint a levegő,

mint üvegkorsónk friss vize,

melyen átcsillan a nap.

Én szomjas vagyok

s te nem tagadod meg tőlem magadat.

Idővel rájössz, hogy két lelkiismereted van. Az egyik, amit beléd nevelt a világ. Ez a másoknak való megfelelés érzése. A másik a saját lelkiismereted, amely sohasem bán meg olyan dolgokat, amiket nem kell megbánnod. Még, ha mindenki elítél érte, akkor se.

Bezárni a végtelent lehetetlen. Nem tudom korlátok közé szorítani és mégis mindig megpróbálom. Újra és újra. Próbálom bezárni a végtelent. A végtelen lelket véges szavakba. A végtelen érzéseket véges mondatokba. Elmondani az elmondhatatlant százszor és ezerszer. Mindig veszítek, mindig ő győz. A végtelen lélek a végtelen érzésekkel, mert te magad vagy a végtelen nekem.

Áttetsző arany ingében ragyogva 

jött a nyári hajnal a réten át; 

azt hitte, hogy még alszom, mert mikor 

házam elé ért, elmosolyodott, 

körülnézett s a nyitott ablakon 

nesztelenül beugrott a szobámba, 

aztán könnyű ingét ágyamra dobva 

bebújt hozzám a takaró alá. 

Azt hitte, hogy még alszom s megölelt 

s én mozdulni sem mertem, félve, hogy 

felébredek és álomnak remélve, 

hogy ébren vagyok… és hunyt szemmel és 

mozdulatlanul és remegve tűrtem, 

hogy karjaimba fészkelje magát, 

s mintha egyetlen érzék erejébe 

gyűlt volna testem-lelkem minden éhe 

és szomja és a beteljesedés 

minden ígérete, csak a tapintás 

néma ajkával s vak szemeivel 

szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem 

az égi vendég ajándékait: 

ujjainak játékában a napfény 

lobogó lepkéit, karjában a 

rét illatának harmatos húsát 

s egész testében az egymásba ringó 

felhők mindenütt egyforma ölét. 

Mondom, hunyt szemmel, mozdulatlanul 

feküdtem ott a gyanútlan karokban, 

de mikor végre álom s ébredés közt 

félig tolvaj s fél-részeg öntudattal 

megloptam az istenek gyönyörét, 

nem bírtam tovább és csókolni kezdtem 

és felütöttem szememet… Ő 

ép fölnézett rám. A kedves mosoly 

megüvegesedett rémült szemén, 

arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen: 

Te meglestél!… – sikoltotta, s felugrott 

és menekült, már az ablakhoz ért 

és belefoszlott a hajnali égbe. 

Én felültem és értelmetlenül 

és soká bámultam magma elé: 

szénaszag csapott be az ablakon, 

messziről zúgott a hegyi patak, 

a szoba még sötét volt, de a nap már 

ágyamra tűzött, és a takarón 

úgy pihent a fény tűz fátyola, mint 

egy odadobott könnyű arany ing.

Amikor nincs közöttünk semmi idegenség, semmi akadály, hamisság, amikor nincs szükség semmi ravaszkodásra, mert a szív a szívhez szól. Ez a legtisztább szerelem.

Egy párkapcsolatban mindkét félnek támogatnia kell a másikat, egymást kell felemelniük.

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,

hogy szíved bíborborával vársz reám

és ó-ezüsttel terítesz miattam;

s hogy el ne fussak előled riadtan,

lelked titkos, százegyedik szobáját

virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,

Tiéd lelkem szivárványos zománca,

Tiéd a derű, mely rólam szerteárad,

nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,

örömnek jövök, sohase verlek láncra,

ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

Azt akarjuk, hogy a párunk örökké pontosan ugyanaz az ember maradjon. Mintha meg tudnánk állítani az időt. Nem tudjuk. Nem is kell. A bölcsesség és a tapasztalat nem változtatja meg az embert. Az idő nem változtatja meg az embert. Az egyetlen dolog, ami megváltoztat, az a szeretet.

Szabadnak lenni nem azt jelenti, hogy hatalmas vagy gazdag az ember, hogy sokra tartják vagy hogy nincsenek kötelezettségei. Akkor szabad az ember, ha szeretni tud. Ha úgy tud szeretni valakit, hogy ha csak egy pillanatra is, de meg tud feledkezni önmagáról, szabad.

Nem hiszem, hogy bárminek a mestere lennék. Továbbra is ugyanazokkal a frusztrációkkal, problémákkal és kérdésekkel vívódom, mint korábban mindig. Az élet így működik.

A boldogság könnyelmű fruska, nem időz sokat egy helyen, a hajadat a szemedből elsimítja, megcsókol és eltűnik hirtelen.

Szemmel láthatóan szép vagy és mindig élmény rád nézni, gyönyörködni benned. Hiszen minden vonásod rabul ejt. Az arcod, a mosolyod, a szemeid, a finom kezeid, a bőröd, a hajad. Minden, ami te vagy szép. De van ennél még fontosabb, mert nem csak szemmel láthatóan vagy szép, szívvel láthatóan is.

Úgy érzem, hogy menten kiszáradok, ha nem lehet az enyém. Minden zsigeremben azt érzem, hogy kell nekem. A kelleténél talán jobban vágyom rá és most már nem csak a testem, a lelkem is sóvárog utána. Ki szeretném nyitni a szívének az ajtaját. Az a nő szeretnék lenni, aki megmutatja neki, hogy van élet a halál után. Aki lebontja a maga köré húzott falat. Aki mellett újra és újra legyőzheti a félelmeit. Szeretném, ha engedné, hogy boldoggá tegyem. Mert tudom önzőség, de nekem szükségem van rá. Jobban, mint korábban bárkire.

Tudod, az idő az egyetlenegy dolog, amit soha többé nem kaphatsz már vissza. Az időt, amit arra pocsékoltál, hogy gyűlöltél valakit, ahelyett hogy elengedted volna. Az időt, amit haraggal a szívedben éltél meg. Az időt, amit arra pazaroltál akár egy percig is, hogy ne boldogan teljen. Ez mind-mind elveszett perc, amit már nem tudsz megélni, újra kijavítani vagy kisatírozni. Ahogyan haladsz előre az évek során, ráébredsz ezeknek a jelentőségére. Arra, hogy a pillanatokat csak szeretetben érdemes megélni úgy igazán.

Bekattantam totálisan. Fogalmam sincs, hogy lehet szeretni valakit ennyire, hogy az iránta érzett aggodalomnak hagyjuk, hogy teljes lényünkben felemésszen minket. Mi az, mi lesz az az apróság, ami végül mégis segít felállni? Hogy van az, hogy akármennyire is fáj, akármennyire is érzek a bordám alatt egy korábban nem ismert fájdalmas nyomást, legbelül tudom, annyira élni akarok, hogy hiszem, egy nap majd csak túlélem ezt is valahogy.

A szerelemnél hatalmasabb küzdelem nem létezik, éppen azért, mert a lehetetlent akarja. Össze akarja hozni, egymásba akarja ölelni azt, ami mindig szétesik.

Senki más nincs itt, csak te és ő. Ti ketten. Úgy tűnik, de valaki mégis van itt. Valaki, aki ebben a titokzatos csendben, ebben a meghitt pillanatban, ebben az ölelésben láthatatlan kézzel összeköt két lelket egy érzéssé.

Minden szerelmes egyszerre gyámoltalannak és vakmerőnek érzi magát, ha azzal van, akit szeret. Gyámoltalannak, mert mint valami öleb, mindig kész gazdája lábainál henteregni. Vakmerőnek, mert tudja, akár egy sárkányt is leszúrna egy konyhakéssel, ha szükség lenne rá.

Azt mondom, hogy szerelmes vagyok. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a jövőmet, a múltamat, mindent átértékelek. Ennek az érzésnek a fényében látok. Olyan, mintha valami idegen nyelven írtam volna eddig és most hirtelen el tudnám olvasni, amit írtam. Szavak sem kellenek neki és megérteti velem, hogy ki vagyok és mint általában a zsenik, nem is tudja, mit tesz és hogy teszi.

Néha azért nehéz beszélni, mert nincs mit mondani. Néha azért, mert túl sok a mondanivaló.

A léleknek is van színe. Igen, van. A tiéd kék. Gyönyörű kék, tengerkék. Benne van a tenger végtelen nyugalma, féktelen szenvedélye, vadsága. Benne van a szeretet mélysége és a bizalomé, a biztonságé. Benne pezseg az élet, megszámlálhatatlan csodával, szépséggel, izgalommal. Igen, a te lelked csodálatos kék. Érzem és látom.

Bárkivel esel is először szerelembe, úgy igazán, ő lesz az, aki amíg élsz, mindig haragot ébreszt benned. Akiről nem tudsz logikusan gondolkozni. Lehet, hogy megtalálod a helyed valahol, lehet hogy boldog leszel, de az, aki elvette a szíved, mindig uralkodni fog feletted.

Vannak, akik megépítik a labirintust és vannak, akik tévelyegnek benne. Talán ez az egyetlen különös képességem, hogy egymagam mindkét feladatra alkalmas vagyok.

A csókunkról fantáziálok.

- Mitől félsz?

- Attól, hogy megváltoznak a dolgok.

Az arcomra volt írva minden, ha akartam volna sem tudtam volna elrejteni, amit érzek. Előle pedig pláne nem. Talán a napló miatt, talán egyszerűen csak azért, mert ismert, de belém látott. Látott mindent, amit mutatni akartam, sőt még azt is, amit nem.

Az utóbbi időben rájöttem, hogy hajlamosak vagyunk túl sok időt pazarolni olyan kapcsolatok megmentésére, amik már milliószor zátonyra futottak. De mi állandósítani akarjuk őket, csupán azért, mert az egy biztos pont vagy nélküle nem megy, félek hogy végül egyedül maradok és a többi. Küzdünk és közben elfelejtjük ápolni a kapcsolatot életünk egyetlen állandó, és biztos pontjával, önmagunkkal.

Tudom mire vágyom és azt is, hogy kitől. Valakitől, aki nem ígérgeti a csillagokat, mert tudja, hogy jó helyen vannak ott, ahol vannak. Aki ígéretek helyett tettekkel bizonyít. Sőt bizonyítania sem kell. Elég, ha jön és megrengeti a világomat. Őt akarom. Az elsöprő, tökéletes elérhetetlent, mert tudom, hogy nincs olyan, hogy elérhetetlen. Csak olyan, hogy piszkosul nem passzoltok össze, de azt pedig csak akkor látod át tökéletesen, amikor olyasvalaki mellé kerülsz, akivel pedig nagyon is. Tudod, mint a borsó meg a héja.

A harmónia a szeretet másik neve, mert ez az egyetlen olyan létállapot, ahol a másikkal zavartalanul összerezgek. Mindketten úgy vagyunk együtt, hogy ugyanakkor önmagunk is vagyunk.

Egy befejezés, az egy befejezés. Nem számít, hány mondatban, bekezdésben, oldalban megírt, lenyűgöző történet vezet odáig, a vége mindig ugyanaz.