Te az a dallam vagy, ami tökéletesen harmonizál velem.

A boldogság nem valami globális jelenség. Élvezem a napsütést, szeretem a virágokat, örülök a kutyámnak. Apró örömökből áll össze az egész.

A legtöbb félreértés abból származik, amikor azt feltételezzük, hogy ugyanazt értjük a szavakon.

Nem lehet elfelejteni azt, hogy valakivel jól érezted magad, hogy az a valaki megváltoztatta az egész világodat. Nem lehet az emlékeinktől megfosztva továbbmennünk, nem szabad magunktól elmarni az egyetlen iránytűt. Azt, ami előre hajt. Egy új boldogsághoz, egy új beteljesüléshez, egy egészen nagyszerű emberhez. Mert, ha elengedjük az emlékeinket, ha elengedünk mindent csak szűnjön már meg az érzés, mert úgy érezzük belehalunk, akkor veszítettünk. Mert valójában csak akkor halunk bele, ha elhisszük, hogy érzések nélkül megtudjuk úszni az életet.

Emlékeztettet valakire. Bár világ életemben gyűlöltem az első találkozásokat, hiszen az én esetemben lehetséges, hogy már megtörtént egyszer. Utálnom kellett volna ezt az első találkozást is, de ez most teljesen más volt. Se nem kínosnak, sem pedig utálatosnak nem volt mondható. Szerettem a percet, amikor először láttam meg őt.

Azt hiszed, hogy màr kèsz vagy, hogy semmi rossz nem èrhet, hogy màr ott jàrsz az önismereti utadon, ahol nem karcolhatnak meg. Ahol màr nem èrhet fàjdalom ès nem bànthatnak, nem okozhatnak csalòdàst. Pedig megfognak sebezni. Akik pedig sebet ejtettek rajtad, valòjàban sokat segìtenek neked. Hàlàs lehetsz nekik. Megmutatjàk, hogy mèg dolgoznod kell, sajàt magadon.

Miòta nem jàrsz ide, elèg nagy a rendetlensèg a szobàmban. Most vègre lehet kàosz, úgysem làtod, nekem meg jò ìgy is. Csak èbredèskor a szanaszèt heverő ruhàkròl, könyvekről és poharakròl ne az jutna eszembe, hogy miattad pakoltam össze mindig. Viszont, ha rendet raknèk, ùgy olyan lenne, mint azok a napok. Mintha vàrnàlak.

Próbáld meg elképzelni az életet időmérés nélkül. Valószínűleg nem tudod. Tudod, hogy milyen hónapot, milyen napot és évet írunk. Van egy órád a faladon vagy a kocsid műszerfalán. Van egy beosztásod, egy naptárad, egy meghívásod egy vacsorára vagy egy filmre. Mégis körülötted senkit sem érdekel az idő. A madarak sosem késnek el. A kutyák nem néznek folyton az órájukra. Az őzek nem számolják vagy ünneplik a születésnapjukat. Egyedül az ember méri az időt. Egyedül az ember számlálja az órákat ès pont emiatt van, hogy egyedül az ember szenved egy bénító félelemtől, amit semmilyen más teremtmény nem visel el. A félelemtől, hogy egyszer kifut az időből.

A szerelem nem csupàn àllapota az èletünknek, hanem sajàt èlete van, megfogan, megszületik ès felnő, betegsègeken ès vàlsàgokon esik àt. Akàr maga az ember ès egyszer meg is halhat. Ha valaki tudja ezt, az orvosa ès az àpolòja lehet a szerelmènek ès akkor talàn nem is hal meg.

Sok fiùval együtt tudnàl èlni, de csak egy valaki nèlkül nem tudnàl.

Csak a bolondok tudjàk, hogy mi a szerelem, mert a szerelem egyfajta őrület.

Vannak àltalànos törvènyszerűsègek a megjelenèsèről ès a kisiklàsàròl, de hogy neked mi a szerelem, arra sajàt magadnak kell megtalàlnod a vàlaszt.

Lehetne szerelem, szàz is, ezer is, bàrmennyi. Làngolò, szèp, kellemes, magàval ragadò. Lehetne fàjò, felkavarò, szenvedèlyes vagy csendes. Lehetne bàrmilyen, lehetne bàrmennyi. Lehetne szerelem. De màr nem lehet. Màr nincs szerelem, nincs làngolàs. Màr te vagy. Csak te. A mindennèl több, a mindennèl szebb. A rendkìvüli, az egyetlen, a felkavarò, a fàjdalmas, a csodàlatos, a kìvànatos. A mèlysèg ès a magassàg, a vihar ès a csend, a pillanatnyi ès az örök. A minden.

Cserèlünk, néha könnyen, nèha nehezebben, alkudozva, mèregetve. Màr egèszen kicsi korunk òta. A jàtèkainkat, a kàrtyanaptàrainkat, a kisautòinkat, a lemezeinket, bèlyegeket, règi pènzeket. Aztàn lakàst, autòt, néha hazàt. Mennyi mindent cserèlünk. Ahogy èn is tettem olyan sokszor ès akàr ma is. De van valami, amit soha, semmièrt, semennyièrt nem adnèk, nem cserèlnèk. A veled töltött pillanatokat, perceket, òràkat.

Ha valakit igazàn szeretsz, mindig a mosolyàt làtod. Akkor is, ha èppen rossz kedve van. Akkor is, ha mèrges, ha aggòdik, ha szomorù. Te mègis a mosolyàt làtod. Azt a mosolyàt, amit majd te varàzsolsz az arcàra, a szívébe, amikor fàradt, mérges vagy bànatos. Mert szereted, ilyenkor is. Sőt, ilyenkor igazàn.

Az ünnep nem egy nap. Az ajàndèk nem a fa alatt vàr. Az igazi ajândèk az èletben vàr ès a karàcsony maga az ajàndèk. Akit az èlettől kapunk. Nekem te vagy a karàcsony.

A kincs èrtèkèt a hiànya hatàrozza meg. A hiànyban èrzed, hogy mit jelent neked. Mennyit jelent, mennyit jelentesz nekem. Mindent.

Nem szàmít, hogy mennyi időt èlek. Csak az, hogy mennyit èlek boldogsàgban. Mert a boldogsàg nem az idő hosszàtól függ, nem lehet idővel mèrni. A boldogsàgot veled mèrem.

Èn tudom, hogy mit akarok. Tèged akarlak. Azt akarom, hogy boldog legyèl. Azt akarom, hogy boldog legyèl itt, velem.

Soha nem èrtettem, hogy mièrt hazudnak az emberek. Azt èrtem, hogy mièrt hallgatnak el dolgokat, de a hazugsàg èrtelmetlen.

Ràjöttem, hogy nàla arrogànsabb embert nem fogok talàlni. Olyat, akit jobban fogok gyűlölni. Ugyanakkor, akit jobban fogok szeretni.

Azt hiszed, hogy sosem mùlik el. Idővel pedig azon kapod magad, hogy màr nem keresed mindenkiben a mozdulatait, sőt ha egy hasonló kinèzetű ember sètàl el előtted az utcàn, akkor is tovàbb mèsz, mert màr nem hiànyolod őt az èletedből. Idővel megtanulsz hozzàigazodni a hiànyàhoz.

- Talàn nem mondom ki, de egyèrtelműen kimutatom, hogy hogyan èrzek irántad. Lehet, hogy magànak a szónak nem is kène ilyen fontosnak lennie.

- Hogyne lenne fontos maga a szó. Nem akkor, ha kimondjàk, hanem pont akkor, ha nem.

Ha soha többet nem is beszèlsz azzal az emberrel, aki megbàntott, ha nem is làtod többet, ha meg is halt, szàmodra akkor is tovàbb èl és mélyen hatàssal lesz az èletedre.

A legjobb mòd, hogy ne törjèk össze a szíved, ha úgy teszel, mintha nem lenne.

Te soha nem leszel màr csak valami fiù, akivel a gimiben jàrtam. Bàrmi is történjék, mèg ha soha többè nem is beszèlünk egymàssal, most màr akkor is a történetem része lettèl. Nagy része. Èn pedig rèsze lettem a tièdnek. Ezen màr semmi sem vàltoztat.

Ha valaki megüt, üssünk vissza? Ha szidalmaznak, vàgjunk mèg nagyobb sèrtèst a fejèhez? Ha megalàznak, tèpàzzuk meg mi is valahogy a mèltòsàgàt? Ez a bosszù ès a megtorlàs ördögi köre, amelyben a fàjdalom csak ùjabb fàjdalmat, a bosszù bosszùt szül.

Önmagunkat szeretni azt jelenti, hogy felfedezed magadban azt, aki tèged örökre szeret, feltétlenül. Akkor is, ha hibàzol és nem hagy el tèged soha.

Dühösnek lenni emberi dolog, de ha nem tudsz túllépni a dühödön, örökké a foglya maradsz.

A boldogság olyan, mint az ujjlenyomat. Nincs belőle két egyforma. A mi kettőnk boldogságához nincs hasonló, nincs rá minta, senki nem mondhatja meg, mikor haladunk helyes irányba. Sablonszerelem nem létezik, azt színjátéknak hívják. Nem érdekel, ki és mit mond ránk, hiszen fogalmuk sincs rólunk. Nem tudják, mi köt össze bennünket.

Onnan tudod, hogy jó döntést hoztál, hogy megnyugszik a szíved.

Mindenünk, amink van, amit szeretünk és akit szeretünk, minden, ami a miénk, belénk épül. A pénzed nem a bankban van, hanem elsősorban a lelkedben. Mindenki, akit ragaszkodva szeretsz, a lelkedben van. Ott él benned, lényed része, hozzád szervült, benned él. Nem kívül van már, hanem benned. Ha valakibe például szerelmes vagy, már nem egészen te vagy, mert ő is benned van. Csak vele együtt érzed magad teljes egésznek. Csak vele együtt éled át, hogy én vagyok.

A boldogság nem az, amit akarunk, hanem azt akarni, amivel rendelkezünk.

Felbecsülhetetlen értéke van annak, ha azt hallod tőle, hogy jó vagy és úgy szeret, ahogy vagy.

Az önzetlenség a szeretet egyetlen kifejeződése.

Ez is egy gyakran ismételgetett frázis. Nem léphetsz tovább, amíg nem engeded el a múltat. Az elengedés a dolog könnyebbik része, de továbblépni nehezebb, ezért néha harcolunk ellene. Megpróbálunk mindent úgy tenni, ahogy előtte, bár a dolgok nem maradhatnak ugyanúgy. Van egy pont, amikor el kell engednünk, tovább kell lépnünk, mert nem számít, hogy milyen fájdalmas, csak így léphetünk előre.

Minden csók, amiről azt gondoltam, tönkretette az életemet, valójában új kapukat nyitott. Csak nem mertem átlépni rajtuk. Lehet, hogy csak délibáb, de most úgy érzem, te vagy a remény arra, hogy elhagyhatom a ketrecemet. Te biztattál, hogy az ember bármikor bárkivé válhat. Én most szabad akarok lenni. Levegőre van szükségem. Te vagy a levegő. Ha veled vagyok, éltetsz, nélküled viszont fulladok.

Hiába is tagadjuk, mindenkinek szüksége van valakire, akivel az egyhangú napok forgataga megváltozik és már nem monoton zajlanak. Egy társra, akivel az egész értelmét nyeri, akivel megoszthatjuk a boldog és boldogtalan perceinket, akivel az üresség átalakul azzá, amit életnek nevezünk. Lehet, hogy piszkosul fog fájni, összetörsz és úgy érzed nincs tovább. Lehet, hogy a fellegekben jársz és magadénak akarod tudni örökre ezt a pillanatot, az érzést, amely átjárja minden porcikádat. Ezekért a pillanatokért érdemes élni, ezek emlékeztetnek minket leginkább arra, hogy emberek vagyunk.

Ami tegnap még lehetetlen volt, elképzelhető hogy ma már egy pillanat alatt megvalósítható.

Várakozni mindössze annyit jelent, hogy egyezséget kötünk az idővel, hogy valamikor a távoli jövőben, egyszer talán boldogok leszünk. Mi van akkor, ha egész életünkben csak várunk céltalanul, majd az évek múlásával egy komor, felhős őszi napon, reményt vesztve ráeszmélünk arra, hogy a boldogtalanságunk oka tulajdonképpen az, hogy a szívünk még mindig nem vert partot, hanem a remény fellegein evez? Legvégül mégis mindig rájövünk arra, hogy a várakozás lehet örömteli vagy fájó, végigkísér az életen. Hol erővel vértez fel, hol a földre sújt, de mindig ott lesz a szívünkben valaki, aki felülírja az összes meg nem álmodott álmunkat. Valaki, akire szinte bármennyit várnánk. Valaki, akiért a várakozás időtlen lesz számunkra.

Meztelennek érzem magam. Nem tudatosult bennem, hogy páncélként viselem a titkaimat, csak most, hogy lehullottak rólam és mindenki annak lát, ami valójában vagyok.

Tételezzük fel, hogy egyetlen emlékedet tarthatnád meg. Mi volna az? Nekem az, amikor legutóbb itt voltunk a tetőn és tudod, hogy miért? Mert az én múltamat nem sötét foltok tarkítják, hanem az maga a sötétség. Te esélyt adtál valami olyasmire, amiről azt gondoltam, örökké elvesztettem. Végre újra képes voltam hinni. Hinni abban, hogy többé nem a múltam határozza meg a jövőmet. Hogy a jövőm nem ugyanaz a merő sötétség. Nem tudhatod, hogy mi bújik meg a sötétben. Nem engedhetem, hogy besétálj a sötétbe.

Csak azokat az érzéseket tudjuk elengedni, amelyeket bevallottunk magunknak.

Ha tisztában vagy a múltaddal és megérted, mi is történt veled, életed kirakós játékának darabjai a helyükre kerülnek és világosabban fogod látni az életed értelmét.

A megbocsátás olyan érzés, mintha levennének rólad egy terhet, így szabadon elengedheted a múltat és továbbléphetsz az életben.

A hazugság úgy könnyíti meg az életedet, hogy közben kiszorítja belőle a boldogságot.

A szerelem már csak ilyen. Egyszerűen eljön az emberhez és ha eljön, fel kell ismernünk és talán ennél is fontosabb, hogy meg kell látnunk, mi lehet belőle.

A férfiak és a nők ritkán beszélgetnek egymással, bár gyakran beszélnek.

Te vagy a Mikulás. Az igazi. Aki nem csak egy napon érkezik, nem csak egy napon ad, hanem mindig. Aki pontosan ismer és mindig azt adja, amit kell. Amire szükségem van. Nem kell levelet írnom, nem kell kérnem. Adod, mert figyelsz rám és te jobban tudod, mikor mire van szükségem, mint én.

Az igazi Mikulás ilyen. Figyel, szeret és ad. Pont úgy, mint te.

Lehet, hogy nem tud úgy szeretni téged, ahogyan te elképzeled. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeret önmagához képest maximálisan.

Annyi szeretet, kedvesség és bizalom vesz körül minket, hogy el is felejtjük a jelentőségét.

A megbocsátás által nyerjük vissza azt, amit elvettek tőlünk és állítjuk helyre az elveszített szeretetet.

Az ember imádhat valakit este, de csak akkor kösse össze az életét az illetővel hosszabb időre, ha reggel is ugyanúgy szereti.

Egymáshoz fűződő kötelékeink tesznek minket emberré és ha a kapcsolatunk szövete bárhol felhasad, be kell foltozni a lyukat, különben egyikünk sem lehet újra teljes.

Mindannyian hozunk döntéseket. Csak aztán élni nehéz velük és ebben senki nem segít nekünk.

Régen meg akartam magyarázni a szeretetet. Leírni sejtekkel és hormonokkal, de most visszagondolva, azt hiszem, a szeretetet nem magyarázhatja meg a vallás vagy a tudomány. Ésszel felfoghatatlan és így van jól. De tudom, hogy attól, hogy szeretjük egymást, attól lesz értékes az élet. Ebben a pillanatban nem is akarok tudni mást.

Van az a pillantás, ami egyetlen másodperc alatt szétszakít minden addigi köteléket és teljesen újakat teremt az életedben, eltörölve mindent, ami addig számított.

A nő olyan férfihez akar hazamenni, aki mellett nyugalmat és békét talál.

A boldogságnak nincs ára. A boldogságnak értéke van.

Megéri törődni azzal, aki törődik velünk.

A legnagyobb ajándékot adta nekem, amikor viszontszeretett. Ez a legfontosabb, amit örökre megjegyeztem. A szerelem ajándék.

A házassághoz mindent elsöprő vágyat kell majd éreznem. Azt, hogy csak azzal a férfivel szeretném leélni az életemet. Ha erre vágyom, ha ezt érzem valaki iránt, akkor lehetünk csak igazán boldogok.

Magában az életben hiszek. Szeretem az életet és abban hiszek, hogy szeretem az életet. Aztán minden, ami ezzel kapcsolatos. A kapcsolatok, a szeretet, a munka, a fájdalom, minden-minden, ami ebben benne van, azt szeretem. Szeretem megélni. Ebben hiszek.

Az élet néha nem engedi, hogy eldöntsük, kibe szeretünk bele, csak megtörténik.

Olyan lapokra tettem fel az életem, amelyekről azt sem tudom, hogy egyáltalán benne vannak-e a pakliban.